MŰVÉSZET
	    PROGRAMOK
	       MŰVELŐDÉS	
	

Marosvölgyi Gergely - Alkony

A fényes percek nyugodni térnek,
fáradt sugarak még földet érnek.

Nagy felhő üli a messzi határt,
vizes terhétől könnyíti magát:

hűs fátylát húzza mezők tengerén,
majd szétsimul az alkony melegén.

Maszatos égbolt: aranyban ragyog,
s már szikráznak rajta kis csillagok.

Halkulni kezd a rét zümmögése,
s elenyész a mozgás feledésbe.

Mosollyal int a nap a fák között,
majd végleg lebukik a hegy mögött...

S hogy csodás fényét beitta szemem,
gondjaimat vígan félrevetem –

s mint anyaölbe vágyik a gyermek:
álmába bújok a végtelennek...

Éltető Erzsébet - Egyszer...

Egyszer voltam, hol nem voltam
eloltott verslámpákban a nyugtalan telek,
miket levetni nem, csak elviselni lehet.
Voltam kiköpött betűk zsebre gyűrt
fodrában a hamisan pislogó
Vörös Róka.
Kiköpött olyan, mint ahogy a lerágott kor
porcaimon lógva próbált habcsókkal befedni
Egyszer...
Csókolom, én többé nem játszom ezzel!

Mert ki gombolná ki magából
csupaszon a szót
áttáncolva szövegtestek
bordájából kibomolva mint Éva,
S ki gondolná, hogy mit ő
a végére megérne,
azt már én írom.
Szövegem a Biblia is bírja.

Mert hiába birtokom
a kiirtott tudat,
ha arcomon a pír
nem bírja el a piszkot
mi tíz firkász kritikáján
átkínlódva kihat
mindenkire, ki valaha
távolról intve itt hagyott
Egyszer...
Mikor épp nem tetszett
vagy túl egyszerű volt a
Rendszer.

Szemtelen szlenged ezután ha kell
Ezerszer szebben festem le a szóval:
Egyszer...
Pont annyiszor, ahány este te
verslábaim közé fekszel.
Ha kell, elözönli szavam
a közkívánatra írt plágium.
Kábán esik szét kátrányom
álmán a kimért válium.

Voltam és leszek is mint ti
Egyszer...
Ott, hol a tiszta szavak szintjén
tintakéken hatni kezd a
V-egyszer.
Ott, hol pólómból a pódiumra
kitett ragok térkövére felállva
hallom, ahogy mindenki
egyszerre kiáltja:

Ennek a lánynak itt csupán annyi az ára,
amiből csurran-cseppen mára is,
ha már arra várt, hogy száját jártatva
rá fogják, hogy túl Márais
a vers, meg alacsony az ára...
Kár, hogy melléfognak úgyis,
ha nem a mellét fogják.
Bár felfognák, hogy mit le se köpnék,
az lekophatna inkább.

Mert ki az idomtalan mintát
más tollával tölti ki falfehéren az égre,
Annak elhaló lepkerebbenés lesz
verslelke leppegésében a lélek.

Félek...

Helyemen már csak lehelet a tető.
Nem lehet, hogy ennyi lennék csak...
Egyszer
újjáéltetőn térek meg nem kérdve,
hogy miért nem élhető
így mit létemben elérhetek,
s hogy többé miért nem leszek
olyan nő, ki vagyok,
s ki füttyszóra elérhető.
Engem egyszer bírsz csak szóra,
De az meg egy suhanó fejsze.
A semmi ágán ül szívem elmerengve
Egyszer...

Stubán Éva - Tűzhozó

Bevégeztetett.

Vajon egészséges dolog az, ha az ember... pardon... a titán ilyen kaján örömmel szemléli a saját végének kezdetét? Igaz, mi okom volna kétségbe esni, toporzékolni, zokogni, dühöngeni, őrjöngeni azon, amit előre láttam? Túl flegmának tűnök? Életuntnak? Halálimádónak? Mi sem áll távolabb tőlem, de ha a Sors az Előrelátás vérörökségével veri meg a magamfajtát, akkor nincs választás, belenyugszom, hogy életem végéig, ami nincs is, nyomasztó délibábként lebegnek előttem a jövő fantomjai. Nap mint nap egyik vészterhes lehetőséget látom magam előtt gondolatban a másik után. Ilyenkor az ember az isten a titán megtanul örülni az apró örömöknek.

Anyám, Themisz szerint nyugtalan gyermek voltam, legalábbis, ami az alvást illeti. Már alig pár napos csecsemőként is megkeserítette az életemet a képesség, ami anyám vérével testem részévé vált. Idővel, ahogy cseperedtem, más formát öltött, elnyerte végleges formáját, ha úgy tetszik. A nyomasztó rémálmokat és lidércnyomásokat lassanként felváltották a baljós előérzetek és meggyőződések. Na, jobb nem lett, egy csöppet sem. Nem csoda, ha gyámoltalan, riadt, csendes gyermek voltam. Sokszor kerestem menedéket a vélt vagy valós rémségek elől anyám gyengéd karjaiban, aki drága lélek, már a kezdet kezdetén ráismert, hogy nyiladozó erőmnek ő az eredete. Apám, Iapetosz már sokkal kevésbé szívlelte visszahúzódó természetemet, azt szerette volna, ha én is olyan leszek, mint a bátyám Atlasz, aki már fiatalon jelét adta rettentő erejének. Atyámnak senki nem róhatja fel az irántam érzett csalódottságát, akkoriban volt épp elég baja rajtunk kívüli is. Jobbára úgy is az a véleményem, hogy részben ez a szülői lét lényege. Mindent eltervezünk, méricskélünk, percre és millimétere pontosan tudjuk, hogy mit akarunk és, hogyan akarjuk, aztán... a gyermekeink egy akaratlan mozdulattal keresztül húzzák a számításainkat, de végül majd csak belátjuk, hogy sokkal jobb, hogy mindez így alakult...

No persze, nem minden változás történik akaratlanul. A legmegrázóbbakat mindig gyűlölet, hatalomvágy és gondos tervezés előzi meg. Nem volt az másképp nagyapám, Uranosz trónfosztásakor sem. Bár még gyermek voltam, így részt se vehettem azon a titkos összejövetelen, ahol nagyanyám, apám és a nagybátyáim mindent kiterveltek, mégis tudtam mindenről. Láttam. Olyan tisztán, mintha ott lettem volna. Nagyanyámnak a gyűlölettől bíborvörösre vált az arca, a szemeiben tébolyult tűz égett, ahogy a kezében tartotta a fehér fémből készült sarlót, amilyet még nem látott senki azelőtt a föld felszínén. Fejhangon visítva szidta, pocskondiázta a fiait, a titánokat és a küklopszokat, hogy gyávák szembeszállni az apjukkal, aki mindannyiukat elnyomja és félelemben tartja, aki semmitől sem riad vissza, hogy biztosítva tudja a hatalmát. Apám arcán megfeszültek az apró izmok az indulattól, mégse mert Gaia szemébe nézni, ahogy a testvérei és a küklopszok sem. Mindazzal, amit Gaia elmondott, mindannyian tisztában voltak, egyikük sem akart többé félelemben élni, tartva attól, hogy mikor veti őket a Tartaroszba az apjuk, ahogy a százkezűeket. Mégis visszaborzasztotta őket az apagyilkosság gondolata, joggal. Sosem leszek képes elfelejteni apám arcát, ő is, ahogy mindegyikük Ókeanoszra szegezte tanácstalan, rémült tekintetét. Ő volt legidősebb, úgy lett volna ésszerű, ha közülük ő ragadja magához a karmesteri pálcát. Ókeanosznak azonban mindehhez nem volt se elég mersze, se elég vezetői karizmája, ezzel mindannyian tisztában voltak. Apámnak egy pillanatra elrévedt a tekintete, tudtam, hogy ránk gondol: anyámra, Atlaszra, Epimétheuszra, rám és arra a gyermekre, akit anyánk a szíve alatt hordoz. Az irántunk érzett szeretet, felelősség és féltés gigászi párharca látszott homloka ráncain, összepréselt ajkain, az apró arcizmok rándulásain, majd megjelent a szemében az elszánás vészterhes csillogása, már épp felemelkedett a helyéről...

-Gyáva férgek! - a legfiatalabb nagybátyám eszelős tekintettel már a markában tartotta a sarlót, egy hatalommániás uralkodó és egy bosszúszomjas asszony legfiatalabb gyermeke volt, példakövető utódja az apjának. Még azon az éjszakán megfosztotta a trónjától és megcsonkította Uranoszt. A testvérei nem mertek az útjába állni, és szívük mélyén nem is akartak, meg akartak szabadulni a zsarnoki béklyóktól és az állandó félelemtől, senki nem hibáztathatja őket ezért. Végül valóban sikerült is a vállalkozásuk, hiszen Kronosz hatalmi féltékenységének hála, Uranosz átka nem ellenük, hanem véréből fogant gyermekei ellen fordult. Téged is a saját magzatod fog megfosztani a hatalmadtól, vágta a saját vérében fájdalomtól vergődő nagyapám a nagybátyám szemébe. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ezzel az egy mondatával közvetve megszabadítja fiait a rabság béklyóitól, amiket még ő rakott rájuk. Kronosz hataloméhségét és annak féltékeny őrzését csak szította, de így a nagybátyám bizalmatlansága, aki mindannyiunk uralkodójává lépett elő, megkímélte testvéreit és azok gyermekeit. Egyetlen kivételt a százkezűek jelentettek, az ő erőjükre támaszkodva szerezte meg a hatalmát, de amint tudta ismét rabláncra fűzte és a Tartaroszba száműzte őket. Talán még Uranosznál is jobban rettegett az erejüktől.

Számunkra az elkövetkezendő idők bőséget és békességet hoztak. Megszületett a legkisebbik öcsém, Menoitiosz. A titánok és a titániszok hat frigye termékeny volt, a földfelszín, amit végre birtokba vettünk megtelt élettel, kezeink alatt termőre fordult, és ajándékai bőségesen elláttak mindannyiunkat. Létem legszebb időszak ez volt, számtalan órát töltöttem a testvéreimmel élelem betakarítással, játékkal vagy édes semmittevéssel. Boldogságunk azonban soha sem volt felhőtlen, mind tudtuk, hogy csak idő kérdése és Uranosz átka megfogan. Kronosz és Rheia frigyét is sorozatos gyermekáldás koronázta, hatalomittas nagybátyám azonban minden alkalommal elnyelte az újszülötteket. A nagynénémet, Rheiát végtelenül jóságos teremtésnek ismerte mindenki, de nem tagadhatta meg, hogy Gaia lánya, mikor már az ötödik gyermekét látta elveszni kegyetlen férje torkában, bosszút esküdött. Hímsovinizmus lenne azt állítani, hogy minden baj eredői a nők. A probléma eredői azok a férfiak, akik elfelejtik, hogy egy anya képes a romlását okozni férjének is, ha az a gyermekeit bántalmazza veszélybe sodorja. Ezt a törvényszerűséget Uranosznak és Kronosznak is a saját bőrükön kellett megtapasztalniuk. Csellel megmentette a hatodik gyermeket, aki felnőve valóban beváltotta Uranosz átkát. Anyja keverte méreggel elérte, hogy Kronosz felöklendezze gyermekeit abban a sorrendben, ahogy elnyelte őket. Így lett végül a legfiatalabb testvér a legidősebb, hiszen Kronosz először az őt helyettesítő bepólyált követ öklendezte a világra. Kronidész Zeusz szövetséget kötött testvéreivel, a százkezűeket kiszabadította a Tartaroszból és a küklopszokat is a maga oldalára állította, majd velük felfegyverkezve akarta megdönti apja és a titánok hatalmát. Apám és a nagybátyáim vállvetve Kronoszt támogatták, nem feledkeztek róla, hogy milyen hálásak lehetnek neki a szabadságukért, amit nélküle nem tudtak volna kivívni. Nem bíztak Zeusz ígéreteiben, intőjel volt számukra a százkezűek újbóli megszabadítása, mind tudtuk, ha Zeusz hatalomra kerül, ugyanúgy félreállítja az útjából a százkezűekkel, ahogy Kronosz is, a titánok joggal féltek attól, hogy rájuk is ugyanez a sors várna. Mindannyiukban élénk nyomott hagytak a Tartaroszban töltött nyomorúságos évszázadok, megfogadták, hogy harc nélkül nem hagyják magukat ismét rabságba vetni.

Éreztem, hogy nincs esélyük Zeusszal szemben, magam is előreláttam a bukásukat, ahogy azt is a Zeusszal kapcsolatos félelmeik igenis jogosak. Ebben a patthelyzetben csak egy jó megoldás maradt, a családomat megóvni Zeusz haragjától. Anyámmal karöltve próbáltam meggyőzni Apámat, hogy a kisebb rosszat választva fogadjuk el Zeusz ajánlatát, és harcoljunk az ő oldalán, aki természetesen hallani sem akart erről. Ő, Atlasz és Menoitiosz már elkötelezték magukat Kronosz mellett, Anyám, Epimétheusz és én kétségbeesve próbáltunk a hatni rájuk, ők nem különben miránk. A közelgő háború réme eltörpült amellett, hogy ez a viszály akár örökre kettészakíthatja a családunkat. Apánk végső elkeseredésében ultimátumot adott mindannyiunknak, vagy vele tartunk, vagy felejtsük el, hogy valaha is közünk volt egymáshoz. Anyánk teljesen magába roskadt, teljes szívéből szerette őt, de ő még nálam is élesebben látta az Apámra és a titánokra váró szörnyűségeket, a Látás képességével megverve nagyobb kínokat kellett kiállnia a Tartaroszban, mint bármelyikünknek, tudtuk, hogy eszét vesztené, ha ismét visszazárnák oda. Így már csak mi maradtunk négyen, testvérek. Félrevonultunk, hogy nyugodtan beszélhessünk, abban mind egyetértettünk, hogy sem Apánkat, sem Anyánkat nem akarjuk magára hagyni, végül abban egyeztünk meg, hogy bármelyik fél jut hatalomra a győztes mellé állt családtagok közbenjárnak a vesztest támogató családtagokért. Megfogadtuk, hogy bárhogy végződjék ez az egész hatalmi harc, mi mindent megteszünk, hogy a családunk újra egyesüljön. Fiatalok voltunk, és rendkívül naivak, hogy azt hihettük, hogy a nagy politika figyelembe veszi a mi egyszerű vágyainkat. Fiatalság bolondság.

Atlasz és Menoitiosz Apánkkal csatlakozott Kronosz seregeihez, én, Epimétheusszal és Anyánkkal Zeusz táborához szegődtem. Anyám vigasztalhatatlan volt, pontosan tudta, hogy soha többé nem látjuk egymást viszont. Epimétheusszal lankadatlanul és félelmet nem ismerve harcoltunk Zeusz oldalán, akit többek közt jómagam láttam el taktikai tanácsokkal, mindezekért cserébe nem kértem mást, mint, hogy a szeretteimet megkímélje és a győzelme után legyen elnéző velük szemben. Ostobaság volt hinnem neki, az Menoitiosszal saját kezűleg végzett a szemünk láttára. Ha a százkezűek nem fékeznek meg minket, őrült dühünkben képesek lettünk volna ketten kiszolgáltatni őt Kronosz seregeinek. Az utolsó csatákban már részt se vettünk, egy-egy százkezű őrködött felettünk, mert már Zeusz puszta látványától fehér hab gyűlt a szánk szélébe. Zeusz végül diadalmaskodott az apja és a nagybátyai felett, Kronoszt száműzte, a titánokat Apánkkal együtt a Tartaroszban láncra verte, őreikül megtette a százkezűeket. Atlaszt, aki Kronosz jobb kezévé vált a harcok alatt, azzal bűntette, hogy örökre az eget a földtől elválasztó oszlopot kellett a vállain tartania. Egy szó nélkül hagytuk el a győztesek táborát, bár névleg közéjük tartoztunk, mi voltunk a trónfosztás legnagyobb vesztesei.

A konc felosztása után Kronidész belefogott, hogy újra termékennyé tegye azt a világot, amit a háború során pusztasággá változtattunk. A műve kétségtelenül kiválóan sikerült, azzal a kis szépséghibával, hogy nem volt, aki hálát adhasson neki ezért a sok munkáért. Ekkor kaptam a megbízást az emberek megteremtésére, hosszas töprengés után elfogadtam a feladatot. Epét hánytam már csak a gondolatra is, hogy Zeusz kedvére kell tennem, de végiggondolva a feladat jelentőségét és súlyát sok minden megvilágosodott előttem. Kronidésznak be kellett látnia, hogy élete talán legnagyobb hibáját követte el, amikor rabságba vetette a titánokat és minket is elfordított magától. Szüksége volt arra a tudásra, ősi varázsigékre, amivel csak mi rendelkeztünk, de szövetséges híján nem volt kitől megtanulnia, ellesnie. Így volt ez az emberteremtéssel is, bár magam se tudtam, hogy fogom véghez vinni a feladatomat, de ott voltak a tarsolyomban azok a fortélyok, amiket Apámtól, nagybátyáimtól és a nagyszüleimtől tanultam el. Ez késztetett arra is, hogy mikor végül megtaláltam a tökéletes anyagot az emberek megformálásához, vonásaikat azokról mintáztam, akiket elvesztettem ebben az ostoba háborúban, a családom tagjairól, nagybátyáimról, nagynénéimről, unokatestvéreimről.

Még egy okom volt az ember megteremtésére: kiábrándultam az istenekből. Az új nemzedék tagjai nem vagy csak nehezen fogadtak be, idegen és meg nem értett áruló voltam a szemükben. A sajátjaim szemében úgy szintén, azzal a különbséggel, hogy ők gondolkodás nélkül szemen köptek az árulásomért. Nem hibáztatom őket, ha képes lettem volna rá, én is ugyanezt cselekedtem volna, nem is egyszer. Az emberek között azonban teljesen új életet kezdhettem. Én formáztam meg a testüket, én leheltem lelket beléjük, az én teremtményeim voltak, de én mindig is úgy tekintettem rájuk, mint a gyermekeimre, de ezt soha nem érzékeltettem velük. Nem olyan kiszolgáltatott viszonyt akartam kialakítani velük, mint Zeusz, az ő szemében az emberek egyetlen célja az istenek feltétel nélküli, félelemmel vegyes tisztelete volt. Én a hierarchikus viszonyt megvetve a bajtársi kapcsolatokra törekedtem, és törekvéseimet sok barát és bajtárs viszonozta. Epimétheusznak hála ténylegesen is megtaláltam a helyemet az emberek között. A mi feladatunk volt a különböző tulajdonságok, képességek szétosztása is az élőlények között, engedtem Epimétheusznak és ráhagytam az utóbbi feladatot, hogy figyelmemet teljesen az emberek teremtésének szentelhessem. Az öcsém azonban megfeledkezett az osztozkodás során az emberekről, akik meleg bunda, éles fogak, gyorsaság, nagy mértékű erő nélkül védtelenül léptek be a világba. Ennek hála sikerült elnyernem Athéné és Héphaisztosz barátságát, akik kézművesség és a tűz ajándékaival vették pártfogásukba az embereket. Athénéval karöltve közösen tanítottuk az embereket földművelésre, kézművességre, művészetekre. Társukból tanítójukká léptem elő, megtaláltam köztük a hivatásomat, asszonyomat is közülük választottam. Habár arra tettem fel az életem, hogy tanítom őket, idővel sokkal többet tanultam tőlük, mint ők tőlem. Sokkalta többre becsültem őket az isteneknél. Vágytam velük együtt halandónak lenni. A többi isten botorságnak tartotta volna, hogy ilyen arasznyi létre áhítozom, de számomra az arasznyi lét magasztosabb volt az örökkévalóságnál. Ha le akarnám írni ezt a helyzetet, két lantjátékost képzelnék magam elé. Az egyikük egy hosszú dalt játszik, de játéka mentes minden harmóniától, a több száz hangból egyet vagy kettőt talál el a megfelelő helyen és időben. A másik egy sokkalta rövidebb dalt játszik, játéka mégis harmonikus, ha el is vét egy-egy hangot, az nem zökkenti ki gyönyörű játékát. Pont ebben különbözik az emberi élet minőség az istenitől. Az örökkévalóságot kitölthetjük folyamatos tivornyával és csatározással, úgy, hogy közben egy-két alkalommal teszünk valami igazán jót vagy nemest. Ezzel szemben egy halandó kiélvezi egész arasznyi létét, teljes és tartalmas életre törekszik, hibáit lerázza magáról, hiszen tudja, hogy csak nagyon kevés idő adatott neki, ez alatt tudásához mérten a legjobbat hozza ki önmagából. Ennek függvényében természetesen az emberek teremtésén és tanításán, a tűz ellopásán és a családommal töltött éveket leszámítva az életem is színtiszta időpocsékolásnak tetszik, amit hasznosabban is eltölthettem volna, és ezt én bánom a legjobban.

Ezeket a nézeteimet magukkal az emberekkel is megosztottam, arra sarkalva őket, hogy amennyire csak tehetik, függetlenítsék magukat az istenektől, és támaszkodjanak a saját, közös erejükre. Ez a cél vezetett akkor is, amikor az áldozati ökör elosztásánál szánt szándékkal félrevezettem Zeuszt, aki az embereken töltötte ki a haragját, elvette tőlük a tüzet. Kétségtelenül az volt a célja, hogy az embereken keresztül engem büntessen a merészségemért. Talán el is viseltem volna büntetést, ha engem ér, de így, hogy ilyen alattomos és elvetemült módon ismét a számomra kedves barátaimon állt bosszút, több volt a soknál! Persze megkérhettem volna, hogy térjen jobb belátásra, de úgy éreztem, már így is túl sokáig tűrtem a zsarnokoskodását és, hogy úgy játszadozik mások életével, mint puszta játékszerekkel. Magamhoz vettem egy husángot, amiről tudtam, hogy lassan ég, és az éj leple alatt beosontam Héphaisztosz műhelyébe, és elloptam a tüzet. Nem mondom, hogy nem volt lelkiismeret-furdalásom, hogy meglopom a barátomat, de távol állt tőlem, hogy ezúttal mást is belevonjak a konfliktusunkba, főleg nem a saját fiát. Az égő husánggal az Olimposzról rögtön az emberekhez siettem, a lángoló fáklyával a kezembe futva hamar észrevettek és körém sereglettek újabb husángokat hozva, azokkal rohantak házról házra meggyújtva a házi tűzhelyeket, később ennek az éjszakára emlékezve találták ki az olimpia lángot és a vele való futást. A halandók világa ismét fényben tündökölt magában hordva nem csak fizikai, de a szellemi sötétség legyőzésének lehetőségét is. Zeusz többé nem foszthatta meg az emberiséget az ajándékomtól, de mind ellenem, mind ellenük bosszút esküdött.

Először az olimposziak segédletével megalkotta Pandórát, beléplántálva mindazokat a tulajdonságokat – kétszínűség, kotnyelesség, makacsság, megbízhatatlanság –, amiket olyan nagy gonddal mellőztem, amikor az asszonyokat megteremtettem. A bajokat, kórságokat, minden rosszat egy szelencébe rejtettem az emberek megalkotása előtt, és Epimétheusz gondjaira bíztam azzal a szigorú paranccsal, hogy soha senki nem nyithatja ki a szelencét. A tűz ellopása után külön a lelkére kötöttem Epimétheusznak és az embereknek is, hogy semmit el ne fogadjanak Zeusztól, bármilyen csábító is az ajándéka. Sajnos, az én együgyű öcsém és maguk az emberek is megfeledkeztek az intelmeimről, szeretettel fogadták maguk közé Pandórát, aki az öcsém társa lett, így már könnyedén hozzáférhetett a szelencéhez, és az emberiségre szabadította az öregséget, betegségeket, háborúkat. Csak akkor döbbent rá, hogy őt magát is milyen kegyetlen céllal alkották, mikor már túl késő volt.

Az én büntetésem se váratott sokat magára, Zeusz elfogatott és Héphaisztosszal a Kaukázus egy sziklájához láncoltatott. Saját sasmadarát, Ethont rendelte mellém, hogy napról napra csonkítsa meg újra és újra visszanövő májamat. Kronidész a Stüx vizére esküdött, ennél erősebb esküt nem ismer se isten, se halandó, hogy soha meg nem vált láncaimtól. Évezredekig sínylődtem a sziklához láncolva enyhet nyújtó társaság nélkül, ha nem számítjuk Iót, Héra papnőjét, ő is csak egy volt Zeusz és Héra viszálykodásainak áldozatai közül. Mint mondtam Zeusz ugyan eltiporhatta a titánokat, de tudásuk nélkül nem ment semmire, így történt, hogy egy nap az istenek követe, Hermész kereste fel szenvedéseim helyszínét. Kronidész hatalmát veszély fenyegette, még pedig egyik még meg nem született utódja képében. A történelem állandó körforgás, a cselekmény ugyanaz csak díszletek és a szereplők változnak. Zeusz abban reménykedett, hogy szabadságomért cserébe kiadom neki annak a halandó asszonynak a nevét, akit messziről el kell kerülnie, ha meg akarja tartani a hatalmát, de ha arra számított, hogy kapva kapok az alkalmon, akkor nagyot tévedett. Zeusz szava már rég nem jelentett számomra semmit, és nehezen tudtam elképzelni róla, hogy megszegje az esküjét, no nem mintha nem fordított volna hátat neki gondolkodás nélkül, ha érdekei úgy kívánják, pusztán nem lett volna képes rá. A Mennydörgő dühe nem ismert határokat, a sziklát, amihez hozzáláncoltak a Tartaroszba vetette, remélve, hogy ezzel megtörheti az akaratomat. Még így is évszázadok teltek el, amikor vállaltam, hogy megfejtem neki a jóslatot, ami a végét jósolta, annak fejében, hogy az egyik leszármazottja megszabadít láncaimtól. A sziklát velem együtt visszaemelte a Kaukázus csúcsára, és ismét rám uszította a sast, amit végül Héraklész nyila terített le, ő tépte el láncaimat is, amikből később Héphaisztosszal egy gyűrűt készítettem, foglalatába pedig a szikla egy darabja került. Az Idők végezetéig viselnem kell, hogy Zeusz esküje ne váljék semmissé. Szabadságomat visszanyerve visszatértem az emberek közé, végre módom nyílt közelről is szemügyre venni azt a fejlődést, amit a hegyoromról csak távolról csodálhattam. Varázslatos volt látni, hogy a kezdeti kis szikrára évezredek múlva gépek, tudományok, birodalmak épültek. Immár nem volt mit tanítanom az embereknek, így Aszklépioszhoz szegődtem, akivel Héraklész révén ismerkedtem meg, mellette elsajátítottam az orvoslás tudományát, így segítve tovább a gyermekeim leszármazottait.

Évszázadok teltek el azóta, és íme most bevégeztetett. Valóra vált a jóslat, amitől Zeusz annyira rettegett. Halandó asszonytól született gyermeked foszt majd meg a trónodtól, és a pusztulásba taszítja egész világodat, így szólt a jóslat, aminek a megfejtését Zeusz tőlem várta. Túl szűklátókörű volt sem, hogy feltételezte volna, hogy a jóslat nem csak egy gyermekről szólt, hiszen az évezredek során Zeusz számtalan halandó nőt ejtett teherbe, bele sem gondolt, hogy ezek a félisteni utódok és az ő leszármazottaik döntik meg a hatalmát, még pedig azzal, hogy elfordulnak az olimposziaktól és új istent emelnek az egekbe. Egyszerű volt kiválasztanom egyetlen asszonyt az épp aktuális hódításai közül, hogy a gyanúját elaltassam. Nagyobb gondot jelentett, hogy rávegyem, hogy be is tartsa az ígéretét, és visszaadja a szabadságomat, ehhez pedig meg kellett kerülnöm az esküjét, ez okozott némi fejtörést, Míg tervemet a gyűrűvel kieszeltem, titkon élveztem, hogy az idő múlásával Zeusz félelmei egyre csak erősödtek. A megfélemlített ellenfélen pedig sokkal könnyebb kifogni.

Nem ejt kétségbe, hogy az emberek esetleg elfelejtenek, mint sok mást, ezt a változást is előre láttam. Az Előrelátás átkozott egy képesség, akiket ezzel ver meg a Sors arra kárhoztatnak, azok sosem látnak jó dolgokat, csak is a balvégzet lebeg a szemük előtt. Természetesen, ennek is megvannak az előnyei, megtanuljuk kiélvezni a pillanatot. Mégis félelem fog el, ahogy az emberiség jövőjébe tekintek, háborúkat, járványokat, végtelen szenvedést látok magam előtt. Fegyvereket, harci szekereket, olyan görögtüzeket látok magam előtt, amik egy hatalmas gomba alakú felhőbe burkolózva pusztítanak el egész városokat emberek ezreivel együtt. És mindezeknek a mozgató rugója az a kis szikra, amit egykor tőlem kaptak.

Egy halhatatlan soha nem hajt térdet, előtte borulnak térdre! Ez Kronidész egyik legkedvesebb mottója, soha nem győzte elégszer hangsúlyozni az istenek felsőbbrendűségét. Mégis itt térdepelek sok-sok keresztény körében egy kereszt tövében. A kereszt mellett egy idős férfi áll, botra támaszkodik, a szellemi vezetőjük, Péternek nevezik. Az új istenről beszél és a fiáról, a Szeretet Istenéről, aki, mint mondja, megfeszítette magát az emberekért. Ahogy beszél róla, a tetteiről és az emberek iránti szeretetéről, úgy érzem, mintha hosszú idő után egy olyan valakire leltem volna, akinek elvei, céljai sokban hasonlítani az én hajdani és mostani céljaimhoz. Térdelek és ehhez a férfihoz imádkozom. Elmondom, hogy mire törekedtem nevelni az embereket, hogyan leltem otthonra közöttük. Beszélek az áldozatokról, amiket értük hoztam, hogy mennyire büszke vagyok mindarra, amit elértek. Végül beszélek neki a látomásaimról, a félelmeiről, hogy mennyire rettegek attól a pusztítástól, amit az én ajándékom által előidézhetnek. Térdelek, imádkozom, és közben szívből remélem, hogy a Szeretet Isten meghallgat és gondot visel a gyermekeimre.

Tóth Regina - [Surréalisme...]

A lét gyanúsan reális.
Váltig állítja, igaz.
Szorítja a torkom a vigasz,
Hogy úton van a szürreális.

 

~

 

Cifrábbak az illatok,
Színek ereimben lüktetnek,
Behálóz a víg lator,
Valós érzékelések tüntetnek.

Mi folyik itt? Ki üldöz most?
Ki zúzza össze világom?
Hol a stabil jelenvaló?
Mi ez a hóbortos álom?

Valami felkavart,
Össze-vissza rohant,
Ábránd lesz a pillanat,
De nem tudom, hogyan fogant.

Hajlanak az oszlopok,
Megállnak az órák,
Plafonon futnak a kolostorok,
Jégből forrnak a formák.

Támadnak a gyémánt fűszálak,
Néma Isten a vezérük,
Sírásra késztet a műbánat,
Tompa késsel bevéssük

Tudatunkba a képi világot,
Ezt a megváltozott, sokszirmú virágot,
Melynek közepéből ránk tekint
Egy vadóc, őrült már megint.

Szemei szikráznak,
Neurotikus fejbillentés.
Szürrealista villámlat:
Egy érthetetlen érintés…

Kövesfalvi Kármen - Irigylem hited

átkozott-e világ, miben már nem látom a jót.
nem tudom merre, s visz-e még hajó.
én a csodát várom, az igazi pillanatot, a percet..
mikor nem az számít tudsz, hanem ember, mersz-e?
te teszel a jóért, harcolsz a mában,
én élem a rosszat egy átkozott világban.
te akarsz eleget, én mindenre vágyom,
te izzadva szakadsz, én fekszem az ágyon.
nevetek vígan a nyomorúság szélén,
táncolva futok a pengének élén.
tán sosem érem célom, mit régóta várok,
tán sok még a szakadék, a domb, és az árok..
behódolsz nappal, a világnak áldozol,
te nem másért, az életért kárhozol.
éget a kín, tudni akarom,
lelkem előtted mindig takarom..
neked segít, éltet a sárban,
mocsokból tesz, épít egy várat.
sosem látod arcát, nem fogod a kezét,
mondd a tudat hogy lehet elég?!
szemedbe nem néz, nem szól ajka,
nem oly kedves, akár egy dajka.
rá bízod életed, általa élsz,
mondd ember, te sohasem félsz?
térdepelve suttogsz önzetlen szavakat,
szíved tudja a helyes utakat.
örök bizalmad, hited szilárd,
én is vágyom e végtelen csodát.

Guzsvinecz Tibor - Sorsom

1. Fejezet
Észrevétel

Egy csendes szellő süvített végig az orcámon a végtelen káosz fekete határmezsgyéjén. Megmozgatta hosszú, fekete hajamat, s rövid bőrkabátomat. Ezen pedig valamit furcsálltam, egy rövidebb eszmefuttatást követően megállapítottam, hogy nem éreztem érintését. Biztos voltam benne, hogy átgázolt rajtam. Egyszerűen, semmi... Érzéketlen lett a testem. Én pedig csak álltam egyhelyben, mint aki nem tud magáról. Olyan érzésem volt, mintha most tértem volna észhez. Körbenéztem, de körülöttem mindent egy feketénél is sötétebb homály borított. Elgondolkodtam, hogy vajon mi is történhetett velem, de nem jutott eszembe semmi. Átlapoztam a memóriámat, de zéró találattal szembesültem. Egyszerűen csak megjelentem ezen a fura helyen, amiről nem tudtam megállapítani, hogy hol volt, illetve, hogy mi lehetett. Az agyam mégsem hagyta abba az elmélkedést, hiába ütközött zsákutcába a folyamat.

- „Emlékezni arra, ami nem történt meg, olyan mintha megismertél volna egy embert, aki nem létezik.” – fogant meg elmémben egy ismerősöm szava. – De mire is kellene jutnom ezzel? Hol vagyok?! Hiába teszek ezernyi lépést a vég nélküli üresség közepén, érzem, hogy csak egy helyben járok!

Mikor felkiáltottam, a sötétség szertefoszlott, és egy út közepén álltam. Egy viharos nap volt erős, szürke felhőkkel, és még az esőt is dézsával öntötték a fellegekből. Engem viszont nem érintettek a cseppek. Feltartottam jobb kezemet az ég felé, látván, hátha beképzeltem csak a dolgot. De nem. Mintha ott sem lett volna, egyszerűen -, mint anyag – más halmazállapotú lett. Ott volt, láttam is, s még tudtam is mozgatni, de ez a sűrű eső minden észszerűséget meggátolva áthaladt rajta! Láttam a karomon, hogy libabőrős lettem, de azt sem éreztem. A pupilláim tágak lettek, mert egy olyan dolog fogalmazódott meg bennem, amitől még a szívem is megállt volna.

- Halott vagyok. – e mondat hagyta el gyengéden ajkaimat. – De... Ez... Lehetetlen...

Minden erőm eltávozott, s összerogytam egy pocsolya kellős közepén. Mozgásomat egy bábuéhoz hasonlítottam. Az sem zavart már, hogy vízben térdeltem. Úgysem érinthetett meg. Ez volt az a pillanat, amikor maga az idő is megszűnt létezni körülöttem. Mintha már bármit is számított volna az egész, hogy mi fog történni velem. Nem lettek már sárosak a ruháim, felesleges volt aggódnom miattuk. Már mindennek vége volt. Bele kellett törődnöm. Nem volt már más választásom. Sóhajtottam egy nagyot, s lassan, de lecsuktam szemeimet.

2. Fejezet
Remény

A sötétben, egyik pillanatban felfigyeltem egy női hangra. Teljes meglepetésként ért! Nem is hittem a füleimnek! Eddig semmit sem éreztem itt a túlvilágon, de hallottam a zokogását. Minden egyes érzelmét ki tudtam belőle venni. Szörnyű volt. Olyan... mintha számára a legfontosabbat vesztette volna el. Ilyen mértékű sokkhatás kieresztését még soha nem hallottam. Hiába voltam halott, teljesen megérintette a lelkemet. Alig kapott szegényem levegőt, az érzelmi hullámvasút teljesen áthatotta. Látni akartam őt, látni, hogy ki lehetett!

Mikor kinyitottam szemeimet, egy brutális tájkép tárult elém. Egy útkereszteződésben voltunk, a testem a földön hevert, ő pedig rámborulva. Kinézetére viszonylag alacsonynak tűnt, bozontos, hosszú, szőke egyenes hajjal. Még ezekben az időkben is elég aranyos lánynak gondoltam. Körbenéztem, s meglepetésemre más is volt a helyszínen. Egy lelkész, illetve egy srác, akire, amikor ránéztem, egyből eszembe jutott, hogy ő volt a legjobb barátom. Ők csak álltak a távolban meredt szemekkel, és fogták a fejüket. Nem akarták elhinni, ami történt.

Hátranéztem. Láttam, hogy több rendőr helyszínel, minden erejükkel próbálják átirányítani az áthaladni akaró forgalmat, nem utolsó sorban hátrébb is tartották a köznép árgyús szemeit. Senkit nem engedtek a közelembe, csak ezt a három személyt. Tehát, akkor az ismerőseim voltak, amikor még éltem. De ki lehetett ez a másik kettő? Sok kérdés fogalmazódott meg velük kapcsolatban, hiába is próbáltam megnyugtatni a zakatoló elmém, állandóan csak ez járt a fejemben: Honnan ismerhettem őket?

De nem engedhettem, hogy elkalandozzak. A végére kellett járnom ennek az egésznek! Körbe is sétáltam a terepen, de egy ember sem mondott bármi hasznos információt a számomra. Mindenkin csak a meglepettséget vettem észre. Egyvalami viszont nem hagyott nyugodni: Mi történhetett velem? Miért nem emlékszek semmire? Netán ez lenne a halálom utóhatása? Akkor a Bélával eltöltött szórakoztató pillanatok miért vannak a fejemben? Vagy minden vissza fog jönni idővel? Mutatóujjammal feleslegesen támasztottam a homlokom, de hiába is erőlködtem, nem jutott eszembe semmi újdonság.

Megvizsgáltam a holttestemet, egyedül apró vörös foltok voltak a jobb kezemen, de ezen kívül egy árva jel sem volt rajtam, sem pedig körülöttem, ami a végzetemre utalt volna még bármilyen módon. Egy kívülről tökéletesen ép emberi tetem volt az autóút közepén. Ruháimon a sárt kivéve nem látszott erőszakra utaló nyom – az a pár sárfolt is csak az időjárás miatt volt rajtam. Zsebeim, egy kulcs kivételével, teljesen üresek voltak.

- Nem lehet így vége! Amíg van erő bennem, megakadályozom a halálod!

Egyből felfigyeltem a lány őszinte felkiáltására. Hirtelen mozdulattal felé fordultam, s megpillantottam egy arany amuletett a kezében. Kör alakú volt, ősi rúnákkal díszítve. Többet nem is tudtam belőle kivenni, mert teljes erejével markolta, s kezei miatt nem láttam túl sokat. A maradék erejét az ékszerébe ölte. Mintha bármit is tehetett volna... Ekkor már mindennek vége volt. Mindannyian csak a mentőkre vártunk...

- Nem engedem, hogy így legyen vége!

Kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Talán – az is lehet, hogy egy hosszú ideje, de – úgy éreztem, hogy törődtek velem. Szerintem, nem is éreztem magam boldognak mostanság. Mikor is volt utoljára, amikor nevettem egy picit, mert minden helyén volt az életemben? Jelenleg semmi sem volt ott, ahol kellett volna, de ez az apró dolog mégis boldoggá tett. Láttam azt, hogy valaki törődik velem. Egy olyan ember, aki nem a vérem, s ezáltal értékesebbé tette ezt az érzést. Megduplázta, sőt, megtriplázta. Ezek azok a dolgok, amik igazán boldoggá tesznek.

Azonban, ez a vidámság nem tartott sokáig, mert mire észbe kaptam, a lány nem volt a holttestem felett, csak én feküdtem a földön! Eltűnt mellőlem! Mi történhetett?! Alig kellett gondolkodnom, mire az emlékeim elárasztottak. Majdnem szétrobbant a fejem! Több évnyi tapasztalat, munka, kín, teljes erővel belém áramlott, s még a füleim is elkezdtek sípolni! Hiába fogtam be őket, nem hatott. Ha már nem lettem volna amúgy is halott, ez lett volna az a pillanat, amikor teljesen kikészültem volna. Nehezen, de sikerült átvészelnem.

- Mindenre emlékszem... Már tudom, hogy ki ő...

3. Fejezet
Feladás

Pár órája történhetett mindez. Biztos voltam benne, hogy időm a végét járja. Sosem voltam az, aki felad bármit is, de ez elől nem tudtam menekülni. Nagyon szerettem volna, de vannak olyan dolgok, amik elől egyszerűen nem lehet. Végtére is, ez az én testem. Már évek óta biztos voltam benne, hogy mi fog történni vele. A pontos idejét habár képtelen voltam behatárolni, nagyon is közel volt. Túl hamar ért utol. Éreztem a Halál jelenlétét az ajtómban, miközben én az ágyamon feküdtem, s néztem egy vetélkedőt a TV-ben. Csak így tudtam elütni azt a maradék pár napomat.

- Otthon van?! – kiabált egy női hang a lakás lépcsőházából.

- Ma nem fogadok vendégeket. – válaszoltam rá morcosan. Nem voltam túl jó hangulatban akkoriban.

- Veszélyben van az élete!

Összeráncoltam a szemöldököm, elvégre nem beszéltem róla még a legjobb barátomnak sem. Nem értettem, hogy mi lehetett ez. Felpattantam, és egy erősebb köhögési roham kíséretével nyitottam ki az ajtót.

- Ki vagy te? – egy szőke lányt láttam magam előtt, egy amulettel a kezében.

- Johanna vagyok. Csak annyit kell tudnia, hogy ma el fogja ütni egy kocsi.

- Micsoda? Kislányom, nem tudom, hogy miket fantáziálsz, de én nem fogok kimenni ma a lakásból!

- De...

- Semmi „de”!

- De Ön...

Majd rázártam az ajtót. Nem volt rá szükségem, hogy még ennél is jobban elrontsák a napomat. Az agyam mégis kattogott ezen az eseményen, hiába is elleneztem. Ki lehetett ő pontosan? Miért akart ennyire megmenteni? Ráadásul, egy ilyen embert, mint én? Nem érdemlem meg, hogy bárki is ezt tegye velem. Hadd nyugodjak már békében. Csak ez az egy kérésem van a jóisten felé, reménykedtem is benne, hogy teljesülni fog.

Lassacskán visszasétáltam a szobámba, és arra az egy dologra lettem azonnal figyelmes, mikor az egyik kedvenc filmemet akartam újranézni, hogy elromlott a DVD-lejátszóm. Talán, csak egy kábel törött meg... Tippeltem, mivel nem értettem hozzá. Hirtelenjében, a fejemhez vágtam a tenyeremet. Teljesen elkeseredtem. Ekkor jött a remek ötlet, gyorsan fel is hívtam a barátomat – aki egy hatalmas informatikus, és rengeteg holmija van erről a területről -, hogy adna-e egyet kölcsönbe nekem. Ahogy számítottam rá, igennel válaszolt. Felhúztam a bőrkabátomat, s távoztam az ajtón keresztül. A lányt már nem vettem észre, de biztosan ott lehetett a közelben.

Mikor elértem az ominózus kereszteződéshez, elkezdett zuhogni az eső. Számíthattam volna rá, hogy ez lesz életem utolsó napja. A szívem mélyén, viszont reménykedtem a legjobbakban. Egyedül álltam az átkelőnél, s rövidke kis idő eltelte után átváltott a gyalogos-jelzőlámpa zöldre, így leléptem a zebrára. Mozogtam is előre, mikor egy kiáltást hallottam meg hátulról. Hátranéztem, meglepetésemre, a lány volt az. Hamarosan megcsapta füleimet egy autómotor hangja – amit egy részeg sofőr vezetett -, vészesen közeledve felém. Nem akart lassítani. Észre sem vett.

A lány sietve elért hozzám, és az utolsó pillanatban kilökött a veszett jármű elől. Szerencsére mindketten épségben megmenekültünk. Gyorsan felkeltünk az útról, nehogy átváltson a jelzőlámpa, aztán jöjjön egy másik is. Sikerült valamennyire leporolnom magam, de ebben az időben nem látszott a ruháimon sok változás. Hamar megfogtam vállait, rámosolyogtam, próbáltam neki megköszönni a nemes tettét, de megint elkapott a köhögési roham. Most azonban, nem tervezte befejezni. Megint vért köhögtem fel, s egy idő után már levegőt sem kaptam. Hiába hívta fel a lány a mentőket is, de mielőtt odaértek volna hozzám, én már rég a földön feküdtem, pihenve a békés, örök álmot...

4. Fejezet
Bűnbánat

Sosem voltam Istentisztelő. Mindig is realista voltam, sosem hittem a természetfeletti dolgokban. Ám, történt valami, ami megváltoztatta ezt az egészet. Körülbelül egy évvel ezelőtt kiderült, hogy tüdőrákom volt. Az orvosok elküldték a legközelebbi rokonaimnak is az eredményeket, de mint egyedüli személy a családban, nem volt elég pénzem a kemoterápiára. Hónapokon át kellett majdnem kétszer annyi munkaidőt vállalnom, hogy eljussak pár alkalmi kezelésre. Többször kerültem a végkimerülés szélére, volt, hogy a munkatársaim vittek haza, mert elájultam. Összességében, sikerült keresnem eleget pár óra kezelésre. Mikor kijöttem, biztosra állítottam, hogy nem lesz semmi bajom. Optimista is voltam, bevallom, túlságosan is.

Egy idő után, megjöttek az eredmények. Amit láttam, az minden képzeletemet felülmúlta. A rák gyógyíthatatlan volt – a kezelések szegény számának köszönhetően. Hiába is mentem el arra a párra, úgy éreztem, hogy csak rosszabb lett. Még egy köhögés is kiújult nálam, ami csak rosszabb lett az idővel. Nem tudtam elmúlasztani semmivel sem. Még a torkom falát is felkaparta, így hosszabb távon már vér is jött fel mellé. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy templomba megyek. Egy olyan helyre, ahol utoljára talán általános iskolás koromban voltam kiránduláson, s még akkor is messzire akartam kerülni.

Az épületben egy lelkész fogadott. Be is mutatkoztam, majd ő is elmondta a nevét, hogy Jánosnak hívják, hogy gyónjam meg bűneimet, és akkor Isten is megsegít. Bólintottam rá, s elvezetett a fülkéhez. Ekkor pedig, egy hosszú idő eltelte után, sikerült megnyílnom valaki előtt. Nem szívesen szoktam beszélni a dolgaimról, főleg a múltam miatt. Őt viszont kötelezte a titoktartás, így nem mondhatott senkinek semmit. Átgondoltam, hogy biztosan akarom-e ezt, de végül egy sóhajtás mellett bólintottam még egyet, s nekikezdtem a mondandómnak.

Végigvezettem mindent a gyerekkoromtól. Elmondtam, hogy mindvégig cikiztek az iskolában, mert máshogy álltam hozzá a dolgokhoz, mint ők. Megemlítettem, hogy ez mennyire rosszul esett. Még azt is megtudta, hogy gimnázium végén találkoztam az igazi szerelmemmel. Jártunk is pár évig, de ő véletlenül teherbe esett, pedig szedte a gyógyszereket. Nem tudtunk dűlőre jutni a gyerekünkkel kapcsolatban, én még nem voltam készen rá, hogy apa legyek. Úgy döntöttünk, hogy szüneteltetjük a dolgokat – legalábbis ő így nevezte. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, és azóta nem keresett. Se levélben, se telefononon. Sehol. Pedig mindenemet képes lettem volna megadni a számára. Makacs voltam, de sosem akartam őt elveszíteni. Még azt is elfogadtam, hogy állítólag egy boszorkány volt... Soha nem nevettem ki emiatt. Én csak... időt kértem. Az embrió fejlődését semmi logikus úton nem lehet szüneteltetni... Ezért, el akartam, hogy vetesse. Ő viszont meg akarta tartani. Emiatt vége lett a kapcsolatunknak, és itt dőlt romba az életem. Még ezek után is ő járt a fejemben, azóta sem voltam más nővel... Dolgoztam, éltem a szomorú napjaimat, majd pár év után észrevettem, hogy nehezedik a légzésem, így elmentem egy vizsgálatra... Ott derült ki, hogy tüdőrákom volt. Azt hittem, még a gyógyítható fajta, de tévedtem. Teljesen összetörtem, és ide kerültem.

A lelkész szóhoz sem jutott. Kínos csend volt körülöttünk, szerintem, több percet is ültünk egymással szemben. Egyikünknek sem volt jobb ötletünk, nem tudtunk kitalálni egy új témát, ezért ő úgy döntött, hogy kijön a fülkéből, s én is követtem. Megköszönte az őszinteségem, és utamra bocsátott. Hiába engedtem ki a lelkem neki, nem nyugodtam meg, nem találtam meg a békességet, a hozzáállásom még csak rosszabb lett. Minden reményt elvesztettem, még a kedvem is elment a munkától, a maradék pénzemet pedig arra használtam, hogy kiélvezzem az életem hátralévő részét. Alkoholt vettem, pizzákat rendeltem, és TV-t nézve feküdtem egész nap az ágyamban, számolva azt a kevés, maradék napomat...

5. Fejezet
Igazság

Mikor észbe kaptam, újra ott voltam a holttestem előtt. A mentő már megérkezett, és az orvosok beraktak a betegszállítóba. Egy pillanat volt az egész. Mire már megfordultam, hogy még egy szempillantást vessek a helyszínre, már eltávoztak velem. A két ismerősöm lehajtott fejjel elment a helyszínről. Feltételeztem, hogy haza. Gondoltam, elsétálok a kórházba...

Lassan értem oda, a doktorok már rég feladták az újjáélesztésemet. Az ágyam mellett láttam Johannát, és egy szőkésbarna, befont hajú nőt. Ezen jelenet látásakor világosodtam meg teljesen! Így, már minden tisztává vált. Ő minden bizonnyal Beatrice lehetett. Az orvosok adtak nekik kis időt, hogy elbúcsuzzanak tőlem. Mindketten szomorúak voltak, pedig alig ismertek. Főleg Johanna...

- Nem hiszem el, hogy nem tudtam megmenteni... – jelentette ki csalódottan a lány.

- Drágám. Te üldözted ezt a fölösleges reményt. Neked adtam az amulettet.

- De...! Hiába megyek vele vissza az időben, nem tudom megmenteni őt!

- Ez az igazság, sajnos. A természetes halál elől nem lehet csak úgy megmenteni őt. Hiába mész vissza, hiába mented meg több ezer autó elől, az időugrásod egy végtelen körforgás, egy végtelen ciklus. Nem tudod kirántani belőle. Képtelenség!

- De...! De...! Szeretted őt! Sőt, most is szereted! Miért nem tudod megmenteni?

- Az emberek életének a visszahozásához egy hatalmasabb áldozat kell... Számomra, te sokkal fontosabb vagy.

- Engem nem érdekel, hogy én milyen fontos vagyok! Őt akarom látni!

Egyet kellett, hogy értsek Beatricével. Akkoriban még beavatott pár mágiába – akár hittem benne, akár nem -, és az újraélesztés... Komplikált, másrészről pedig tilos is. Hatalmas következményei lehetnek, ha valakit visszahoznának az életbe. Nem beszélve az áldozatokról.

- Ő is fontos volt nekem, drágám. Még most is az.

- Nem hiszem el! Nem így állnál hozzá!

- Akkor nem adtam volna oda az amulettet.

- Már többször visszamentem, de mindig meghal! Nem tudok mit tenni!

- Felesleges próbálkoznod, nincs remény. – mondta elkeseredetten Beatrice.

- De igenis van! Mi történt veled?! Mindig olyan pozitív voltál!

- Megtapasztaltam, hogy milyen kegyetlen az élet.

- Az élet nem kegyetlen! Gyere!

- Mit csinálsz?!

Johanna rátette az anyja kezét az amulettre, és elmondta a varázsigét. Egyenest kikerekedtek a szemeim. Meglepett, hogy ez a kis hölgy mekkora lelki erővel rendelkezett!

- Egyedül nem tudtam régebbre visszamenni, mint pár nap. De veled...! A te erőddel! Visszamehetünk talán éveket is! – Beatrice szóhoz sem jutott a lánya bátorságától. – Gyere velem! Győzzük meg együtt őt! Támogassuk az oldaláról!

Ahogy mosolyogva kimondta e szavakat a kislány, a kórterem egy aranyló fényben kezdett el világítani. Az ablakokat és az ajtót teljes erővel kicsapta a szél.

- Megmentünk... apu!

Ahogy Johanna kimondta, rögtön eltűntek szobából. Az az érzés, mikor először láttam... Tudat alatt érezhettem, hogy tényleg a vérem... Hiába is cáfoltam meg, örültem neki, hogy meg akar menteni. Most már érttettem! Ő volt az azóta megszületett gyermekünk, aki egy mágikus amulettel rendelkezett. Ezek szerint ők ketten visszamentek az időben, hogy megmentsenek engem még a múltban. Egy aprócska gondolat azért motoszkált a fejemben: Hogy menthetnek meg a tüdőráktól? Vajon képes-e meggyógyítani a boszorkányi erejével? Ha pedig nem... Kellő mennyiségű kemoterápia után még megjavulhatok? Behunytam a szemem, mivel ők már legalább hónapokkal ezelőtt voltak, ezért a jelennek azonnal meg kellett változnia, ha most sikerrel jártak a múltban. Nem is akartam kinyitni a szemeimet. Féltem az eredménytől, a csalódástól. Kegyetlenül. Ez volt a leghosszabb másodperc, amit ki kellett várnom. Nem tudtam, hogy hol fogok felkelni, hogy mit fogok látni. De mielőtt ez kiderül, egy dologban már teljesen biztos vagyok:

- Melegem van.

VÉGE

Rendezvénynaptár
November
H K Sz Cs P Szo V
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3
Tovább a naptárhoz...
KÉPEK
Tovább a Fotótárhoz...
Kapcsolat

Pannon Egyetem
8200, Veszprém
Egyetem u. 10.
Tel.: (+36) 88 624-289

E-mail
kozmuv@almos.uni-pannon.hu 

Facebook
 http://www.facebook.com/PEKultura

Kulturális referens
Felföldi Gábor (2005)

Kulturális ügyintéző
Winkler Szabolcs (1999)

Web admin
Kiss Levente (2015)
levente.kiss@almos.uni-pannon.hu

Tovább a Telefonkönyvhöz...