MŰVÉSZET
	    PROGRAMOK
	       MŰVELŐDÉS	
	
free templates joomla

Ben Maamar Samira - Terra

A zöldellő erdő mintha beszélt volna a benne rejtőző élőlényekkel, ahogy süvített a szél lombjai között. Nagy levelei elrejtették a meglapuló, sötét színbe öltözött madarakat, amik mintha valami jöttét várták volna. Rideg, fekete szemükben csillogott a Hold fénye, ami nehezen utat tört magának a szinte egybefűződött indák s levelek sűrűjén. Az avarban néhány éjszakai rágcsáló kotorászott némi eledel után, hisz az erdő nyújtotta gyümölcsök tökéletes táplálékként szolgáltak számukra.

Az egyik fa törzse mögül egy vörös szőrű róka bukkant elő. Óvatos léptei arra utaltak, hogy egy pocok nem éli meg a holnapi napot. A ravasz hosszú szőrű egyik tappancsát a másik után rakta egyre közelebb kerülve kiszemeltjéhez. Talpa puha párnái nesztelenül értek a száraz lehullott levelekhez, de hirtelen megtorpanni látszott. Tekintetét az egyre zajosabb hang felé kapta s mielőtt annak gazdája közelebb férkőzhetett volna hozzá elillant hátrahagyva az üregben megbújó vacsoráját.

A hang okozója immár a róka kihűlt helyén állt s a talajt, oly tisztán megvilágított fénycsóva felé pillantott. Ritkán látott ilyet, hisz már hosszú ideje a kegyetlen, sötét erdőt járta. Ahogy a Holdat figyelte szemeiben szomorúság tükröződött s egy nagy sóhaj szökött ki ajkai közül. Egy csepp gurult végig arcán, amitől pislognia kellett. Egyre többet mozgott fel s le szemhéja, annál több csepp gurult le durva, szőrös arcán. Esett.

A magas, erős férfi leemelte, bőrből készült kalapját s lehajtott fejjel hagyta, hogy a természet tisztára mossa testét. A forró hőségben frissítőként hatott ez a kis zápor a szervezetének. Nagy tenyerével egy fatörzsnek támaszkodva vetette le hátáról a zsákot, amiben egész élete benne volt. Egy pár perc ácsorgás után a földön foglalt helyet s magához ölelte barna szövetzsákját. Nem szerette ezeket a vizes napokat, mert valami az agyáig hatolt ilyenkor. Valamilyen emlékfoszlány, ami rossz érzést keltett benne. Sóhajok sorozatai hagyták el száját, mikor egy szépen díszített tárgyat vett elő nadrágja zsebéből. Egy óra volt az, amit virágmotívumok díszítettek. Az üveg meg volt repedve rajta s a mutatók sem kattogtak már tovább, de a mostani tulajdonosát ez nem zavarta, hisz azt sem tudta mire jó ez a szerkezet. Így kapta meg attól a személytől, akire ha gondol, szíve összeszorul. Azon a napon is tömérdek eső hullott alá az égből.

A fekete, hosszú hajú férfi öklébe fogta az órát, majd magasba emelve a kezét leeresztette azt annak láncán. Himbálta maga előtt, ahogy régen is tette. Még az öt éves kort sem érte el, mikor ezzel az órával játszadozott. Talán idősebb is az a darab, mint jó maga.

Kezeit hirtelen szemei elé kapta, hogy tompítsa a fájdalmat, amit előtörő könnyei okoztak. A sós cseppek lejjebb kúsztak s marni kezdték torkát is. Egy századmásodperc alatt bevillant régi múltja, mikor még csak apró gyermek volt s az erdő szélén játszadozott bogarak után kutatva. Akkoriban, talált magának egy kis katicát, ami egy pillanat alatt megváltoztatta sorsát. A piciny bogár pompás színe elvarázsolta gyermekként, s vidáman fürkészte az miként emeli fel s alá kis szárnyait tenyerén. Észre sem vette, amikor anyja mellé sétált s vissza akarta vinni őt. Már csak arra lett figyelmes, hogy a fejét simogató személyt magával rántotta egy sötét lény. Az utolsó, ami aznap szeme elé tárult, az drága anyja volt, kinek arcára alig emlékezett. Szemhéja felakadt s szeme, mint egy fehér üveggolyó úgy fordult be. Füle az utolsó rémült kiáltásokat is hallotta. „Terra, Terra!”A nevén szólította az a halálhörgés, ami eddigi életében minden egyes álmában kísérte, mint hűséges kutya gazdáját.

Nem tudja felidézni anyja mosolyát, kedves hangját s szelíd tapintását maga előtt, pedig nagyon emlékezni akart rá. Emlékezni arra a személyre, akit mindennél jobban szeretett s az viszontszerette.

Szíve izmai megfeszültek, akárcsak egy húr, ami megszakadni készült. Rettenetes érzés járta át a testét, hosszú haja arcára omlott, mintha rejtegetné tulajdonosa gyengeségét az erdő elől.

Az eső nem akart elállni, azt kívánta, hogy vele könnyezzen a megtört férfi.

 

* * *

 

Remegő lábakkal lassan felállt a magas férfi, majd hajába túrt és felhelyezte kalapját rá. Lassú léptekkel indult neki az ismeretlen útnak. Lábát egy saru fogta körbe, felette rongyos nadrágja simogatta bőrét minden egyes lépésnél. A sáros talaj fedetlen ujjai közé préselődött, ami talpa felé folyt szét. Az avar alatt bujkáló férgek egyenként lapultak bele a barna, nedves anyagba, ahogy a nehéz test maga után hagyta nyomait. Egyszer csak egy hangra lett figyelmes. Léptekre, amik vészesen felé közeledtek. Életlen tőrjét villámgyorsan előkapta és a felé szaladóra szegezte. Egy kisgyerek volt az. Egy rémült gyermek, aki nem lehetett több tíznél. A kisfiú görcsös ujjait az előtte álló személy már foszlásnak induló felsőjébe fúrta és el-elakadozó hangon hangos sírásba kezdett, s ezzel az idősebbikből undort váltott ki. A magas férfi nem szeretett sírni s így, hogy egy élő, lélegző személy teszi ezt életében először előtte, szíve összeszorult. Utálat és keserűség kavargott benne, amikor lepillantott a piszkos, kócos hajú gyermekre. Tőrjét visszahelyezte tokjába, úgy érezte erre nem lesz szüksége s egy ilyen koloncra sem, mint ez a gyermek. Megragadta a vékony karját és azzal a lendülettel a puha talajba taszította az apró testet. A kisfiú egy hangos nyögés kíséretében összekuporodott s alig kapott levegőt a tüdejére mért csapás miatt. Mandulavágású szemeiből megállíthatatlanul folyt a sós könny. Ajkai úgy remegtek, mint a kocsonya s fájdalmas képpel az idősebbikre tekintett, aki egy megvető pillantással konstatálta, hogy semmi baja nem lesz a gyermeknek, így hát végtelennek tűnő útját tovább folytatta.

 

* * *

 

A férfi arca egyszerre vált komor álarccá, mikor egy sikítást hallott. Fájdalmas emlékei, mint egy vírus agyát kezdték felemészteni s alig bírta elviselni a fájdalmat. Egy személy rajzolódott ki lelki szemei előtt s ezt a sokkolt lábai aligha képesek lettek volna elviselni. Térde összecsuklott akár egy kártyavár és izmai egyet-egyet rándulva a talajba érkeztek. Húsába egy éles kő fúródót, de ezt meg sem érezte, hisz ez nem ért fel azzal a fájdalommal, ami agyában tombolt. Vaskos tenyerét fülére szegezte s erőteljesen próbálta kiűzni a sikolyt gondolataiból. Úgy érezte, hogy dobhártyája nem bírja ezt a keserves hangot. Üvöltözése szinte bejárta az erdő minden egyes zugát, de ez sem tudta megakadályozni, hogy ne hallja az általa úgy utált kiáltást. Torkát széthasította a tüdejéből kiáramló levegő s köhögésbe kezdett. Szemeit szorosan egymáshoz szorítva ereszkedett négykézlábra. Köhögése szüntelenül marta nyelőcsövét, míg öklendezésbe nem csapott át szervezete. Még egy sikoly, még egy félelmetes emlék. Szeme akár egy kis egér menedékéből kipattant s fájó lábait egyenesbe hozta. Ösztönösen eszeveszett rohanásba kezdett s alig pár méter után pupillája összeszűkült, mikor a fekete árnylényt pillantotta meg. Ez volt. Ez volt az, aki elvitte szeretett anyját tőle. A tokjában pihent vágóeszköz nyele nagy tenyerébe simult s tudatlanul nekiugrott a kisfiút cibáló fekete masszának. Ahogy a kés hegye az ellenségébe fúródott egy szempillantás alatt szétporladt, mintha nem is létezett volna ezen a világon. Zavart tekintete a földön fekvőre zuhant. Remegő kezei elérték a könnytől ázott gyerek arcát s mintha saját magát látta volna benne. Egy pillanatnyi elmezavar lehetett, mikor szorosan magához ölelte a fiút. Újra érezni akarta azt a meleget, amit az a személy nyújtott számára, akit mindennél jobban szeretett. Izmos karjai majd szétroppantották az ölébe simuló apró csontjait. Hiába akarta annyira érezni azt a melegséget, amit anyja nyújtott neki nem tudta. Úgy vélte nem érezheti már soha többet s könnyek szöktek ki szemei mögül. Azok lassan utat törve maguknak felszívódtak arcszőrzetén. Egyre csak szaporodtak s nem elégedtek meg a saját arca itatásával, aláhullottak, és mint egy gyémánt úgy csillogva estek a kisfiú hajára. A férfi szapora szipogásának ritmusát a kisfiúé törte meg. A csöppség kicsiny kezei szorosan belekapaszkodtak az őt ölelő karokba s nem akart elszakadni tőle, akárcsak egy borostyán, ami felkúszik egy fára.

-Kérlek - alig hallható hangon megszólalt a fiatal s még szorosabbra fonta kezeit.

A fekete hajú szíve hirtelen kihagyott egy ütemet s testét egy furcsa érzés árasztotta el. Leírhatatlan, kusza érzés, ami szétáradt minden egyes porcikájában. Nem értette mit is mondott neki a fiú, hisz öt éves kora óta nem találkozott s beszélt emberrel. Már több évtizede bekövetkezett a nagy hanyatlása az emberiségnek. Ő is ebben a kegyetlen, elpusztulni látszó világban nőtt fel szülők s támaszok nélkül. Hányan lehetnek még rajta kívül így? Az a kevés ember is, aki megmaradt kénytelen volt az erdőben megélni, ami szinte az egész földet elborította mostanra. 

 

* * *

 

A hirtelen jött érzés összezavarta a férfit s ellökte magától a fiút. Lábába fúródott kis kődarab miatt a megszokotthoz képest lassabban állt fel. Gondolatai őrülten cikáztak ide-oda agyában, néha koponyájának csapódva. Megrázta a fejét és maga mögött hagyta a könnyes kócos hajú kisfiút. Pár lépés, zavart gondolatok és egy kisfiú ölelése.

A fiatal gyermek nem adta fel ilyen könnyen. Felpattant a sáros földről és a megmentője után eredt. Nem akart megint egyedül maradni. Hiányolta szüleit, de egyik napról a másikra vesztette el őket. Már lassan fél éve egyedül bolyongott az erdőben s vézna kis teste utalt arra mennyire tudott vigyázni magára. Piszkos kis, szakadt pólója s vászonnadrágján kívül semmi nem fedte testét. Tele volt karcolásokkal és hegekkel. Lábai leginkább egy bothoz hasonlítottak, mintsem egy egészséges, élő testrészhez.

Nem hagyhatta menekülni az adandó esélyt, hogy valakivel együtt lehessen, így mindent beleadva, összes izmát megmozgatva futásnak eredt. Elérve célját szorosan átölelte az idősebb lábát.

-Kérlek, kérlek - hajthatatlanul ezt a szót hadarta el egymás után a fiú, míg lassan a zokogástól érthetetlenné nem vált a jelentése.

A megmentője óvatosan eltolja magától a fiút és elfordulva tőle újra lépdelésbe kezd.

 

* * *

 

Már több órája sétált és pár próbálkozás után feladta, hogy elzavarja maga mellől a gyermeket. Hagyta, hogy az kövesse és szeleburdin kerülgesse őt. Egy szót sem szóltak egymáshoz az út során, bár nem is tudtak volna. Nem beszélték egymás nyelvét, sőt a férfi semmilyen nyelvet nem beszélt.

Egy kisebb folyó partjához tévedtek, ami halk csobogással haladt talán egy másik, nagyobb társához vagy egy óriási tenger felé. A Holdat felváltó Nap apró sugarai előtörtek és lágyan megvilágították a víz tükrét, amin szétszóródtak, mint egy üveggolyó halom, ha kiejti az ember a kezéből. A hosszú hajú férfi erőteljes léptekkel a víz felé vette az irányt és a part mellett megtorpant, mikor meglátta képmását a selyemvászonnak tűnő felületen. Egy fáradt ember nézett vissza rá, akinek arca minden érzelmét elárulta. Ez a tükörkép túl hamis volt számára, így kezével felzavarta a vizet, ami lágy homokszemcsék táncával járt. A fájdalomtól hasogató lábát a vízben megmosta s a vöröslő csík egy pillanat alatt, lágyan szétmállott a folyó fodrai közt. A férfi a csobogást megtörő zajra figyelt s nem más volt az, mint a gyermek hasának korgása. Az éhező egy félénk mosoly kíséretében megmentője mellé guggolt. Apró kezét térdére helyezte és a szabadon lévővel az agyagos talajba rajzolni kezdett. A vonalak egymás után követték magukat s egyszer csak kirajzolódott egy leginkább családhoz hasonlító kis ábra. A kisfiú szomorú arca valamit elindított a mellette ülőben. A fekete hajú nagyot sóhajtva felállt s a víz kavalkád közepén legyökerezett, akárcsak egy fa, mit egy nagy vihar sem csavarhat ki. Rutinos mozdulatai hamar meghozták eredményét és immár két nagydarab hallal a kezében tért vissza, amik életükért vergődtek az erős szorítás alatt.

Egy erőteljes csapással a hal feje lerepült és a férfi boncolásnak vetette alá mindkettőt. Bensőségeiket visszadobta a mederbe s az abban zúduló víz eltemette a maradványokat. A hosszú hajú a halak előkészítése után tűzifáért indult a pár méterre lévő fához, amiről könnyedén letört egy pár ágat, de mire visszafordult a gyermekhez az már nyakig véres arccal majszolta a húst. Visszasietett a kócoshoz és kikapta a kezéből a megrágcsált ételt, maga mellé helyezte és figyelő szemeit egy percre sem vetette le a fiúról, míg meg nem gyújtotta a fát. A nedves anyag nehezen gyulladt az éjszakai zápor miatt, de végül sikeresen felváltotta a sistergést a recsegés-ropogás. Egy laposabb követ az oxigénért viaskodó lángok közelébe helyezett s arra a két halat.

 

* * *

 

A férfi alig vette el a forró húst a kisfiú már kapta is ki kezéből és csillogó szemekkel habzsolni kezdte. A rövid, barna hajú gyors csámcsogást lassabbra váltotta, ahogy gyomra egyre jobban megtelt. Néha-néha félénk pillantásokkal a magasra tekintett és akaratlanul is beszédre nyitotta a száját.

-Hogy hívnak? - zavartan kérdezte az előtte üldögélőt, de az egy szavát sem értett s inkább tovább folytatta az evést. -Én Luna vagyok - tenyerét emelte mellkasához magára mutatva. -Neked mi a neved?

Ezentúl sem kapott választ a kis érdeklődő ezért ismét mutogatásba kezdett.

-Lu… na - szótagolta kicserepesedett szájával a fiú majd mutatóujját a másikra irányította s nagy beleéléssel várta a választ.

A szőrrel ékeskedő arc mintha hangokat formált volna, de ilyen hosszú némaság után elég nehéz volt számára. A férfinek eszébe jutott a fájdalmas emléke s egy szó, Terra. Ez volt a neve tudta nagyon jól, de a szívszaggató emlékek miatt megtagadta. Üveges szemeit a kisfiúra emelte s szája magától mozgott, mintha nem is saját maga irányítaná.

-Te… Terra - nyögte ki akadozottan, alig hallatóan.

-Terra? Terra! - kiáltotta el magát a barna hajú és egy széles mosoly jelent meg arcán. A fiú úgy érezte, hogy már törődött vele az idősebbik, hisz megmentette, megetette és még a nevét is elárulta. -Akkor Terra és Luna barátok! - kicsi, sárgás fogai jobban látszottak, ahogy ajkai egyre nagyobb távolságra kerültek egymástól.

A férfi semmit nem értett abból, amit magyarázott neki a fiú, de az örömöt tisztán látta a kipirosodott bőrén.

Egy jó ideig beszélt hozzá a barna hajú, de figyelmen kívül hagyta annak hiányában, hogy nem értette, bár ha értette volna sem biztos, hogy nem így cselekedett volna.

Összekapargatta a már lehullott leveleket és a fának támaszkodva pihenni készült. Mindig napközben aludt, mert csak a sötétség leple alatt bújnak elő azok a hihetetlen lények, mik rátörtek párszor. A kisfiú követte példáját és egy kisebb fekvőhelyet alakított ki a barnás, bomlásnak indult levelekből meglehetősen közel megmentőjéhez. A férfi nagy szemmel figyelte mit is csinál a kisgyerek, de türelme elképesztően nagy volt a fáradságnak köszönhetően s még azt is megengedte, hogy combja párnaként szolgáljon a kisfiú fejének.

Az idősebbik fel-felriadt a kicsiny test mocorgására ölében, hisz megpróbált mindig a lehető legéberebben aludni, akárcsak egy macska. Kézfeje mindig a bal oldalán lévő tokon pihent, hogyha szükség volna rá gyorsan elő tudja rántani tőrjét.

 

* * *

 

Több napja bolyongnak a labirintussá alakult erdőben. Vízkészletük kimerülőben volt, míg végül az utolsó cseppet megitta a kisfiú. A férfi lábait ólomsúlyúnak érezte és minden egyes lépés előrehaladtával lassult teste. Egyszer-egyszer a mögötte kullogóra pillantott, hogy követi-e még s minden egyes alkalommal elmosolyodott, mikor látta az kitartóan próbálja tartani vele az iramot.

Esteledett és meglehetősen hűvösre fordult az idő számukra. Szinte a harminc fokot közelítette lassan a levegő hőmérséklete és ez kimerítette az utazókat, mivel a szokásos negyven feletti érték volt ideális számukra. A férfi egyszer csak egy puffanás szerű hangra lett figyelmes és lábai beleremegtek. Tőrjét előrerántotta és gyorsan megfordult, de heves szívverése lágyabb tempóra váltott, mikor megpillantotta a kimerült fiút az avarban feküdni. Odasétált a pár méterre lévő kócoshoz, hüvelyébe visszahelyezte tőrjét s az apró testet hátára emelte.

Útját tovább folytatta és nem értette miért is viszi magával a gyermeket, hisz most lett volna a legmegfelelőbb alkalom a csöndes távozásra. Túl védtelennek érezte magát s tehernek gondolta a gyermeket, de mikor agya arra gondolt, hogy hátrahagyja a fiút szíve elnehezült s mintha párbajt játszott volna elméjével, amiből végül a dobogó testrész került ki győztesként. Füle mellett érezte bőrén az apró levegővételt s szuszogást. Valamiféle melegség járta át egyszerre testét és akaratlanul is egyre többet mosolygott, mióta a gyermek követte. Gyengülő szervezete nem bírta tovább a csekély pluszsúlyt, így térdre rogyott, míg a fiút a lehető legfinomabban próbálta az egyik fa tövébe dönteni. Mikor sikerült neki a bóbiskolót a szürkés kéreghez fektetni látta miként világítja meg a Hold nyugvó orcáját. A kisfiú nagy pillái aprókat moccantak, ahogy az álomvilág magával ragadta. A fekete hajú szeme a gyermekről egy lepkére vándorolt. Nem tudja mi vonzotta a barnás rovarban, de mégis követte tekintetével, míg pár lépést téve megállt. Kinyújtotta kezét s a fénysugár felé figyelt. Békességet és nyugalmat érzett, míg egy bogarat nem látott kezére szállni. Arca eltorzult és rémült tekintete a szárnyait csapkodó katicára fókuszáltak. Pupillája összeszűkült s testét egy szörnyű kín kötötte meg. Fejét gyorsan az alvó irányába kapta és a látvány kettéhasította szívét. Egy másodpercig nem figyelt rá és szempillantás alatt vált holttá a gyermek. Lábai egyre közelebb vitték a vérben ázott apró testhez s annak arca még mindig békés volt, mintha semmi nem zavarta volna meg álmát egy darabig, mint egykoron Csipkerózsikáét.

A férfi szemeiből könnyek szöktek elő és szorosan karjaiba zárta a fiút. Zokogása egyre hangosabbá vált s tenyerét a barna hajú mellkasán tátongó sebre szorította. Ujjai közt szivárgott a vöröslő folyadék, ami belepte egész kezét. Ahogy lenézett a vérrel ázott kezére egy hangos ordítás hagyta el száját. Üvöltött torkaszakadtából. Üvöltött, mert nem viselte el azt a fájdalmat, ami széthasította őt legbelülről. Keze görcsösen markolta az élettelen fiút s szorítása nem hagyott alább órákkal később sem.

A fának támaszkodva ölébe fektette a gyermeket s csak ölelte, míg a néma sírásától ki nem merült és el nem aludt a sötét, csendes, veszélyes éjszakában.

Rendezvénynaptár
Szeptember
H K Sz Cs P Szo V
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1
Tovább a naptárhoz...
KÉPEK
Tovább a Fotótárhoz...
Kapcsolat

Pannon Egyetem
8200, Veszprém
Egyetem u. 10.
Tel.: (+36) 88 624-289

E-mail
kozmuv@almos.uni-pannon.hu 

Facebook
 http://www.facebook.com/PEKultura

Kulturális referens
Felföldi Gábor (2005)

Kulturális ügyintéző
Winkler Szabolcs (1999)

Web admin
Kiss Levente (2015)
levente.kiss@almos.uni-pannon.hu

Tovább a Telefonkönyvhöz...