MŰVÉSZET
	    PROGRAMOK
	       MŰVELŐDÉS	
	

Guzsvinecz Tibor - Sorsom

1. Fejezet
Észrevétel

Egy csendes szellő süvített végig az orcámon a végtelen káosz fekete határmezsgyéjén. Megmozgatta hosszú, fekete hajamat, s rövid bőrkabátomat. Ezen pedig valamit furcsálltam, egy rövidebb eszmefuttatást követően megállapítottam, hogy nem éreztem érintését. Biztos voltam benne, hogy átgázolt rajtam. Egyszerűen, semmi... Érzéketlen lett a testem. Én pedig csak álltam egyhelyben, mint aki nem tud magáról. Olyan érzésem volt, mintha most tértem volna észhez. Körbenéztem, de körülöttem mindent egy feketénél is sötétebb homály borított. Elgondolkodtam, hogy vajon mi is történhetett velem, de nem jutott eszembe semmi. Átlapoztam a memóriámat, de zéró találattal szembesültem. Egyszerűen csak megjelentem ezen a fura helyen, amiről nem tudtam megállapítani, hogy hol volt, illetve, hogy mi lehetett. Az agyam mégsem hagyta abba az elmélkedést, hiába ütközött zsákutcába a folyamat.

- „Emlékezni arra, ami nem történt meg, olyan mintha megismertél volna egy embert, aki nem létezik.” – fogant meg elmémben egy ismerősöm szava. – De mire is kellene jutnom ezzel? Hol vagyok?! Hiába teszek ezernyi lépést a vég nélküli üresség közepén, érzem, hogy csak egy helyben járok!

Mikor felkiáltottam, a sötétség szertefoszlott, és egy út közepén álltam. Egy viharos nap volt erős, szürke felhőkkel, és még az esőt is dézsával öntötték a fellegekből. Engem viszont nem érintettek a cseppek. Feltartottam jobb kezemet az ég felé, látván, hátha beképzeltem csak a dolgot. De nem. Mintha ott sem lett volna, egyszerűen -, mint anyag – más halmazállapotú lett. Ott volt, láttam is, s még tudtam is mozgatni, de ez a sűrű eső minden észszerűséget meggátolva áthaladt rajta! Láttam a karomon, hogy libabőrős lettem, de azt sem éreztem. A pupilláim tágak lettek, mert egy olyan dolog fogalmazódott meg bennem, amitől még a szívem is megállt volna.

- Halott vagyok. – e mondat hagyta el gyengéden ajkaimat. – De... Ez... Lehetetlen...

Minden erőm eltávozott, s összerogytam egy pocsolya kellős közepén. Mozgásomat egy bábuéhoz hasonlítottam. Az sem zavart már, hogy vízben térdeltem. Úgysem érinthetett meg. Ez volt az a pillanat, amikor maga az idő is megszűnt létezni körülöttem. Mintha már bármit is számított volna az egész, hogy mi fog történni velem. Nem lettek már sárosak a ruháim, felesleges volt aggódnom miattuk. Már mindennek vége volt. Bele kellett törődnöm. Nem volt már más választásom. Sóhajtottam egy nagyot, s lassan, de lecsuktam szemeimet.

2. Fejezet
Remény

A sötétben, egyik pillanatban felfigyeltem egy női hangra. Teljes meglepetésként ért! Nem is hittem a füleimnek! Eddig semmit sem éreztem itt a túlvilágon, de hallottam a zokogását. Minden egyes érzelmét ki tudtam belőle venni. Szörnyű volt. Olyan... mintha számára a legfontosabbat vesztette volna el. Ilyen mértékű sokkhatás kieresztését még soha nem hallottam. Hiába voltam halott, teljesen megérintette a lelkemet. Alig kapott szegényem levegőt, az érzelmi hullámvasút teljesen áthatotta. Látni akartam őt, látni, hogy ki lehetett!

Mikor kinyitottam szemeimet, egy brutális tájkép tárult elém. Egy útkereszteződésben voltunk, a testem a földön hevert, ő pedig rámborulva. Kinézetére viszonylag alacsonynak tűnt, bozontos, hosszú, szőke egyenes hajjal. Még ezekben az időkben is elég aranyos lánynak gondoltam. Körbenéztem, s meglepetésemre más is volt a helyszínen. Egy lelkész, illetve egy srác, akire, amikor ránéztem, egyből eszembe jutott, hogy ő volt a legjobb barátom. Ők csak álltak a távolban meredt szemekkel, és fogták a fejüket. Nem akarták elhinni, ami történt.

Hátranéztem. Láttam, hogy több rendőr helyszínel, minden erejükkel próbálják átirányítani az áthaladni akaró forgalmat, nem utolsó sorban hátrébb is tartották a köznép árgyús szemeit. Senkit nem engedtek a közelembe, csak ezt a három személyt. Tehát, akkor az ismerőseim voltak, amikor még éltem. De ki lehetett ez a másik kettő? Sok kérdés fogalmazódott meg velük kapcsolatban, hiába is próbáltam megnyugtatni a zakatoló elmém, állandóan csak ez járt a fejemben: Honnan ismerhettem őket?

De nem engedhettem, hogy elkalandozzak. A végére kellett járnom ennek az egésznek! Körbe is sétáltam a terepen, de egy ember sem mondott bármi hasznos információt a számomra. Mindenkin csak a meglepettséget vettem észre. Egyvalami viszont nem hagyott nyugodni: Mi történhetett velem? Miért nem emlékszek semmire? Netán ez lenne a halálom utóhatása? Akkor a Bélával eltöltött szórakoztató pillanatok miért vannak a fejemben? Vagy minden vissza fog jönni idővel? Mutatóujjammal feleslegesen támasztottam a homlokom, de hiába is erőlködtem, nem jutott eszembe semmi újdonság.

Megvizsgáltam a holttestemet, egyedül apró vörös foltok voltak a jobb kezemen, de ezen kívül egy árva jel sem volt rajtam, sem pedig körülöttem, ami a végzetemre utalt volna még bármilyen módon. Egy kívülről tökéletesen ép emberi tetem volt az autóút közepén. Ruháimon a sárt kivéve nem látszott erőszakra utaló nyom – az a pár sárfolt is csak az időjárás miatt volt rajtam. Zsebeim, egy kulcs kivételével, teljesen üresek voltak.

- Nem lehet így vége! Amíg van erő bennem, megakadályozom a halálod!

Egyből felfigyeltem a lány őszinte felkiáltására. Hirtelen mozdulattal felé fordultam, s megpillantottam egy arany amuletett a kezében. Kör alakú volt, ősi rúnákkal díszítve. Többet nem is tudtam belőle kivenni, mert teljes erejével markolta, s kezei miatt nem láttam túl sokat. A maradék erejét az ékszerébe ölte. Mintha bármit is tehetett volna... Ekkor már mindennek vége volt. Mindannyian csak a mentőkre vártunk...

- Nem engedem, hogy így legyen vége!

Kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Talán – az is lehet, hogy egy hosszú ideje, de – úgy éreztem, hogy törődtek velem. Szerintem, nem is éreztem magam boldognak mostanság. Mikor is volt utoljára, amikor nevettem egy picit, mert minden helyén volt az életemben? Jelenleg semmi sem volt ott, ahol kellett volna, de ez az apró dolog mégis boldoggá tett. Láttam azt, hogy valaki törődik velem. Egy olyan ember, aki nem a vérem, s ezáltal értékesebbé tette ezt az érzést. Megduplázta, sőt, megtriplázta. Ezek azok a dolgok, amik igazán boldoggá tesznek.

Azonban, ez a vidámság nem tartott sokáig, mert mire észbe kaptam, a lány nem volt a holttestem felett, csak én feküdtem a földön! Eltűnt mellőlem! Mi történhetett?! Alig kellett gondolkodnom, mire az emlékeim elárasztottak. Majdnem szétrobbant a fejem! Több évnyi tapasztalat, munka, kín, teljes erővel belém áramlott, s még a füleim is elkezdtek sípolni! Hiába fogtam be őket, nem hatott. Ha már nem lettem volna amúgy is halott, ez lett volna az a pillanat, amikor teljesen kikészültem volna. Nehezen, de sikerült átvészelnem.

- Mindenre emlékszem... Már tudom, hogy ki ő...

3. Fejezet
Feladás

Pár órája történhetett mindez. Biztos voltam benne, hogy időm a végét járja. Sosem voltam az, aki felad bármit is, de ez elől nem tudtam menekülni. Nagyon szerettem volna, de vannak olyan dolgok, amik elől egyszerűen nem lehet. Végtére is, ez az én testem. Már évek óta biztos voltam benne, hogy mi fog történni vele. A pontos idejét habár képtelen voltam behatárolni, nagyon is közel volt. Túl hamar ért utol. Éreztem a Halál jelenlétét az ajtómban, miközben én az ágyamon feküdtem, s néztem egy vetélkedőt a TV-ben. Csak így tudtam elütni azt a maradék pár napomat.

- Otthon van?! – kiabált egy női hang a lakás lépcsőházából.

- Ma nem fogadok vendégeket. – válaszoltam rá morcosan. Nem voltam túl jó hangulatban akkoriban.

- Veszélyben van az élete!

Összeráncoltam a szemöldököm, elvégre nem beszéltem róla még a legjobb barátomnak sem. Nem értettem, hogy mi lehetett ez. Felpattantam, és egy erősebb köhögési roham kíséretével nyitottam ki az ajtót.

- Ki vagy te? – egy szőke lányt láttam magam előtt, egy amulettel a kezében.

- Johanna vagyok. Csak annyit kell tudnia, hogy ma el fogja ütni egy kocsi.

- Micsoda? Kislányom, nem tudom, hogy miket fantáziálsz, de én nem fogok kimenni ma a lakásból!

- De...

- Semmi „de”!

- De Ön...

Majd rázártam az ajtót. Nem volt rá szükségem, hogy még ennél is jobban elrontsák a napomat. Az agyam mégis kattogott ezen az eseményen, hiába is elleneztem. Ki lehetett ő pontosan? Miért akart ennyire megmenteni? Ráadásul, egy ilyen embert, mint én? Nem érdemlem meg, hogy bárki is ezt tegye velem. Hadd nyugodjak már békében. Csak ez az egy kérésem van a jóisten felé, reménykedtem is benne, hogy teljesülni fog.

Lassacskán visszasétáltam a szobámba, és arra az egy dologra lettem azonnal figyelmes, mikor az egyik kedvenc filmemet akartam újranézni, hogy elromlott a DVD-lejátszóm. Talán, csak egy kábel törött meg... Tippeltem, mivel nem értettem hozzá. Hirtelenjében, a fejemhez vágtam a tenyeremet. Teljesen elkeseredtem. Ekkor jött a remek ötlet, gyorsan fel is hívtam a barátomat – aki egy hatalmas informatikus, és rengeteg holmija van erről a területről -, hogy adna-e egyet kölcsönbe nekem. Ahogy számítottam rá, igennel válaszolt. Felhúztam a bőrkabátomat, s távoztam az ajtón keresztül. A lányt már nem vettem észre, de biztosan ott lehetett a közelben.

Mikor elértem az ominózus kereszteződéshez, elkezdett zuhogni az eső. Számíthattam volna rá, hogy ez lesz életem utolsó napja. A szívem mélyén, viszont reménykedtem a legjobbakban. Egyedül álltam az átkelőnél, s rövidke kis idő eltelte után átváltott a gyalogos-jelzőlámpa zöldre, így leléptem a zebrára. Mozogtam is előre, mikor egy kiáltást hallottam meg hátulról. Hátranéztem, meglepetésemre, a lány volt az. Hamarosan megcsapta füleimet egy autómotor hangja – amit egy részeg sofőr vezetett -, vészesen közeledve felém. Nem akart lassítani. Észre sem vett.

A lány sietve elért hozzám, és az utolsó pillanatban kilökött a veszett jármű elől. Szerencsére mindketten épségben megmenekültünk. Gyorsan felkeltünk az útról, nehogy átváltson a jelzőlámpa, aztán jöjjön egy másik is. Sikerült valamennyire leporolnom magam, de ebben az időben nem látszott a ruháimon sok változás. Hamar megfogtam vállait, rámosolyogtam, próbáltam neki megköszönni a nemes tettét, de megint elkapott a köhögési roham. Most azonban, nem tervezte befejezni. Megint vért köhögtem fel, s egy idő után már levegőt sem kaptam. Hiába hívta fel a lány a mentőket is, de mielőtt odaértek volna hozzám, én már rég a földön feküdtem, pihenve a békés, örök álmot...

4. Fejezet
Bűnbánat

Sosem voltam Istentisztelő. Mindig is realista voltam, sosem hittem a természetfeletti dolgokban. Ám, történt valami, ami megváltoztatta ezt az egészet. Körülbelül egy évvel ezelőtt kiderült, hogy tüdőrákom volt. Az orvosok elküldték a legközelebbi rokonaimnak is az eredményeket, de mint egyedüli személy a családban, nem volt elég pénzem a kemoterápiára. Hónapokon át kellett majdnem kétszer annyi munkaidőt vállalnom, hogy eljussak pár alkalmi kezelésre. Többször kerültem a végkimerülés szélére, volt, hogy a munkatársaim vittek haza, mert elájultam. Összességében, sikerült keresnem eleget pár óra kezelésre. Mikor kijöttem, biztosra állítottam, hogy nem lesz semmi bajom. Optimista is voltam, bevallom, túlságosan is.

Egy idő után, megjöttek az eredmények. Amit láttam, az minden képzeletemet felülmúlta. A rák gyógyíthatatlan volt – a kezelések szegény számának köszönhetően. Hiába is mentem el arra a párra, úgy éreztem, hogy csak rosszabb lett. Még egy köhögés is kiújult nálam, ami csak rosszabb lett az idővel. Nem tudtam elmúlasztani semmivel sem. Még a torkom falát is felkaparta, így hosszabb távon már vér is jött fel mellé. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy templomba megyek. Egy olyan helyre, ahol utoljára talán általános iskolás koromban voltam kiránduláson, s még akkor is messzire akartam kerülni.

Az épületben egy lelkész fogadott. Be is mutatkoztam, majd ő is elmondta a nevét, hogy Jánosnak hívják, hogy gyónjam meg bűneimet, és akkor Isten is megsegít. Bólintottam rá, s elvezetett a fülkéhez. Ekkor pedig, egy hosszú idő eltelte után, sikerült megnyílnom valaki előtt. Nem szívesen szoktam beszélni a dolgaimról, főleg a múltam miatt. Őt viszont kötelezte a titoktartás, így nem mondhatott senkinek semmit. Átgondoltam, hogy biztosan akarom-e ezt, de végül egy sóhajtás mellett bólintottam még egyet, s nekikezdtem a mondandómnak.

Végigvezettem mindent a gyerekkoromtól. Elmondtam, hogy mindvégig cikiztek az iskolában, mert máshogy álltam hozzá a dolgokhoz, mint ők. Megemlítettem, hogy ez mennyire rosszul esett. Még azt is megtudta, hogy gimnázium végén találkoztam az igazi szerelmemmel. Jártunk is pár évig, de ő véletlenül teherbe esett, pedig szedte a gyógyszereket. Nem tudtunk dűlőre jutni a gyerekünkkel kapcsolatban, én még nem voltam készen rá, hogy apa legyek. Úgy döntöttünk, hogy szüneteltetjük a dolgokat – legalábbis ő így nevezte. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, és azóta nem keresett. Se levélben, se telefononon. Sehol. Pedig mindenemet képes lettem volna megadni a számára. Makacs voltam, de sosem akartam őt elveszíteni. Még azt is elfogadtam, hogy állítólag egy boszorkány volt... Soha nem nevettem ki emiatt. Én csak... időt kértem. Az embrió fejlődését semmi logikus úton nem lehet szüneteltetni... Ezért, el akartam, hogy vetesse. Ő viszont meg akarta tartani. Emiatt vége lett a kapcsolatunknak, és itt dőlt romba az életem. Még ezek után is ő járt a fejemben, azóta sem voltam más nővel... Dolgoztam, éltem a szomorú napjaimat, majd pár év után észrevettem, hogy nehezedik a légzésem, így elmentem egy vizsgálatra... Ott derült ki, hogy tüdőrákom volt. Azt hittem, még a gyógyítható fajta, de tévedtem. Teljesen összetörtem, és ide kerültem.

A lelkész szóhoz sem jutott. Kínos csend volt körülöttünk, szerintem, több percet is ültünk egymással szemben. Egyikünknek sem volt jobb ötletünk, nem tudtunk kitalálni egy új témát, ezért ő úgy döntött, hogy kijön a fülkéből, s én is követtem. Megköszönte az őszinteségem, és utamra bocsátott. Hiába engedtem ki a lelkem neki, nem nyugodtam meg, nem találtam meg a békességet, a hozzáállásom még csak rosszabb lett. Minden reményt elvesztettem, még a kedvem is elment a munkától, a maradék pénzemet pedig arra használtam, hogy kiélvezzem az életem hátralévő részét. Alkoholt vettem, pizzákat rendeltem, és TV-t nézve feküdtem egész nap az ágyamban, számolva azt a kevés, maradék napomat...

5. Fejezet
Igazság

Mikor észbe kaptam, újra ott voltam a holttestem előtt. A mentő már megérkezett, és az orvosok beraktak a betegszállítóba. Egy pillanat volt az egész. Mire már megfordultam, hogy még egy szempillantást vessek a helyszínre, már eltávoztak velem. A két ismerősöm lehajtott fejjel elment a helyszínről. Feltételeztem, hogy haza. Gondoltam, elsétálok a kórházba...

Lassan értem oda, a doktorok már rég feladták az újjáélesztésemet. Az ágyam mellett láttam Johannát, és egy szőkésbarna, befont hajú nőt. Ezen jelenet látásakor világosodtam meg teljesen! Így, már minden tisztává vált. Ő minden bizonnyal Beatrice lehetett. Az orvosok adtak nekik kis időt, hogy elbúcsuzzanak tőlem. Mindketten szomorúak voltak, pedig alig ismertek. Főleg Johanna...

- Nem hiszem el, hogy nem tudtam megmenteni... – jelentette ki csalódottan a lány.

- Drágám. Te üldözted ezt a fölösleges reményt. Neked adtam az amulettet.

- De...! Hiába megyek vele vissza az időben, nem tudom megmenteni őt!

- Ez az igazság, sajnos. A természetes halál elől nem lehet csak úgy megmenteni őt. Hiába mész vissza, hiába mented meg több ezer autó elől, az időugrásod egy végtelen körforgás, egy végtelen ciklus. Nem tudod kirántani belőle. Képtelenség!

- De...! De...! Szeretted őt! Sőt, most is szereted! Miért nem tudod megmenteni?

- Az emberek életének a visszahozásához egy hatalmasabb áldozat kell... Számomra, te sokkal fontosabb vagy.

- Engem nem érdekel, hogy én milyen fontos vagyok! Őt akarom látni!

Egyet kellett, hogy értsek Beatricével. Akkoriban még beavatott pár mágiába – akár hittem benne, akár nem -, és az újraélesztés... Komplikált, másrészről pedig tilos is. Hatalmas következményei lehetnek, ha valakit visszahoznának az életbe. Nem beszélve az áldozatokról.

- Ő is fontos volt nekem, drágám. Még most is az.

- Nem hiszem el! Nem így állnál hozzá!

- Akkor nem adtam volna oda az amulettet.

- Már többször visszamentem, de mindig meghal! Nem tudok mit tenni!

- Felesleges próbálkoznod, nincs remény. – mondta elkeseredetten Beatrice.

- De igenis van! Mi történt veled?! Mindig olyan pozitív voltál!

- Megtapasztaltam, hogy milyen kegyetlen az élet.

- Az élet nem kegyetlen! Gyere!

- Mit csinálsz?!

Johanna rátette az anyja kezét az amulettre, és elmondta a varázsigét. Egyenest kikerekedtek a szemeim. Meglepett, hogy ez a kis hölgy mekkora lelki erővel rendelkezett!

- Egyedül nem tudtam régebbre visszamenni, mint pár nap. De veled...! A te erőddel! Visszamehetünk talán éveket is! – Beatrice szóhoz sem jutott a lánya bátorságától. – Gyere velem! Győzzük meg együtt őt! Támogassuk az oldaláról!

Ahogy mosolyogva kimondta e szavakat a kislány, a kórterem egy aranyló fényben kezdett el világítani. Az ablakokat és az ajtót teljes erővel kicsapta a szél.

- Megmentünk... apu!

Ahogy Johanna kimondta, rögtön eltűntek szobából. Az az érzés, mikor először láttam... Tudat alatt érezhettem, hogy tényleg a vérem... Hiába is cáfoltam meg, örültem neki, hogy meg akar menteni. Most már érttettem! Ő volt az azóta megszületett gyermekünk, aki egy mágikus amulettel rendelkezett. Ezek szerint ők ketten visszamentek az időben, hogy megmentsenek engem még a múltban. Egy aprócska gondolat azért motoszkált a fejemben: Hogy menthetnek meg a tüdőráktól? Vajon képes-e meggyógyítani a boszorkányi erejével? Ha pedig nem... Kellő mennyiségű kemoterápia után még megjavulhatok? Behunytam a szemem, mivel ők már legalább hónapokkal ezelőtt voltak, ezért a jelennek azonnal meg kellett változnia, ha most sikerrel jártak a múltban. Nem is akartam kinyitni a szemeimet. Féltem az eredménytől, a csalódástól. Kegyetlenül. Ez volt a leghosszabb másodperc, amit ki kellett várnom. Nem tudtam, hogy hol fogok felkelni, hogy mit fogok látni. De mielőtt ez kiderül, egy dologban már teljesen biztos vagyok:

- Melegem van.

VÉGE

Rendezvénynaptár
November
H K Sz Cs P Szo V
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3
Tovább a naptárhoz...
KÉPEK
Tovább a Fotótárhoz...
Kapcsolat

Pannon Egyetem
8200, Veszprém
Egyetem u. 10.
Tel.: (+36) 88 624-289

E-mail
kozmuv@almos.uni-pannon.hu 

Facebook
 http://www.facebook.com/PEKultura

Kulturális referens
Felföldi Gábor (2005)

Kulturális ügyintéző
Winkler Szabolcs (1999)

Web admin
Kiss Levente (2015)
levente.kiss@almos.uni-pannon.hu

Tovább a Telefonkönyvhöz...