MŰVÉSZET
	    PROGRAMOK
	       MŰVELŐDÉS	
	

Stubán Éva - Tűzhozó

Bevégeztetett.

Vajon egészséges dolog az, ha az ember... pardon... a titán ilyen kaján örömmel szemléli a saját végének kezdetét? Igaz, mi okom volna kétségbe esni, toporzékolni, zokogni, dühöngeni, őrjöngeni azon, amit előre láttam? Túl flegmának tűnök? Életuntnak? Halálimádónak? Mi sem áll távolabb tőlem, de ha a Sors az Előrelátás vérörökségével veri meg a magamfajtát, akkor nincs választás, belenyugszom, hogy életem végéig, ami nincs is, nyomasztó délibábként lebegnek előttem a jövő fantomjai. Nap mint nap egyik vészterhes lehetőséget látom magam előtt gondolatban a másik után. Ilyenkor az ember az isten a titán megtanul örülni az apró örömöknek.

Anyám, Themisz szerint nyugtalan gyermek voltam, legalábbis, ami az alvást illeti. Már alig pár napos csecsemőként is megkeserítette az életemet a képesség, ami anyám vérével testem részévé vált. Idővel, ahogy cseperedtem, más formát öltött, elnyerte végleges formáját, ha úgy tetszik. A nyomasztó rémálmokat és lidércnyomásokat lassanként felváltották a baljós előérzetek és meggyőződések. Na, jobb nem lett, egy csöppet sem. Nem csoda, ha gyámoltalan, riadt, csendes gyermek voltam. Sokszor kerestem menedéket a vélt vagy valós rémségek elől anyám gyengéd karjaiban, aki drága lélek, már a kezdet kezdetén ráismert, hogy nyiladozó erőmnek ő az eredete. Apám, Iapetosz már sokkal kevésbé szívlelte visszahúzódó természetemet, azt szerette volna, ha én is olyan leszek, mint a bátyám Atlasz, aki már fiatalon jelét adta rettentő erejének. Atyámnak senki nem róhatja fel az irántam érzett csalódottságát, akkoriban volt épp elég baja rajtunk kívüli is. Jobbára úgy is az a véleményem, hogy részben ez a szülői lét lényege. Mindent eltervezünk, méricskélünk, percre és millimétere pontosan tudjuk, hogy mit akarunk és, hogyan akarjuk, aztán... a gyermekeink egy akaratlan mozdulattal keresztül húzzák a számításainkat, de végül majd csak belátjuk, hogy sokkal jobb, hogy mindez így alakult...

No persze, nem minden változás történik akaratlanul. A legmegrázóbbakat mindig gyűlölet, hatalomvágy és gondos tervezés előzi meg. Nem volt az másképp nagyapám, Uranosz trónfosztásakor sem. Bár még gyermek voltam, így részt se vehettem azon a titkos összejövetelen, ahol nagyanyám, apám és a nagybátyáim mindent kiterveltek, mégis tudtam mindenről. Láttam. Olyan tisztán, mintha ott lettem volna. Nagyanyámnak a gyűlölettől bíborvörösre vált az arca, a szemeiben tébolyult tűz égett, ahogy a kezében tartotta a fehér fémből készült sarlót, amilyet még nem látott senki azelőtt a föld felszínén. Fejhangon visítva szidta, pocskondiázta a fiait, a titánokat és a küklopszokat, hogy gyávák szembeszállni az apjukkal, aki mindannyiukat elnyomja és félelemben tartja, aki semmitől sem riad vissza, hogy biztosítva tudja a hatalmát. Apám arcán megfeszültek az apró izmok az indulattól, mégse mert Gaia szemébe nézni, ahogy a testvérei és a küklopszok sem. Mindazzal, amit Gaia elmondott, mindannyian tisztában voltak, egyikük sem akart többé félelemben élni, tartva attól, hogy mikor veti őket a Tartaroszba az apjuk, ahogy a százkezűeket. Mégis visszaborzasztotta őket az apagyilkosság gondolata, joggal. Sosem leszek képes elfelejteni apám arcát, ő is, ahogy mindegyikük Ókeanoszra szegezte tanácstalan, rémült tekintetét. Ő volt legidősebb, úgy lett volna ésszerű, ha közülük ő ragadja magához a karmesteri pálcát. Ókeanosznak azonban mindehhez nem volt se elég mersze, se elég vezetői karizmája, ezzel mindannyian tisztában voltak. Apámnak egy pillanatra elrévedt a tekintete, tudtam, hogy ránk gondol: anyámra, Atlaszra, Epimétheuszra, rám és arra a gyermekre, akit anyánk a szíve alatt hordoz. Az irántunk érzett szeretet, felelősség és féltés gigászi párharca látszott homloka ráncain, összepréselt ajkain, az apró arcizmok rándulásain, majd megjelent a szemében az elszánás vészterhes csillogása, már épp felemelkedett a helyéről...

-Gyáva férgek! - a legfiatalabb nagybátyám eszelős tekintettel már a markában tartotta a sarlót, egy hatalommániás uralkodó és egy bosszúszomjas asszony legfiatalabb gyermeke volt, példakövető utódja az apjának. Még azon az éjszakán megfosztotta a trónjától és megcsonkította Uranoszt. A testvérei nem mertek az útjába állni, és szívük mélyén nem is akartak, meg akartak szabadulni a zsarnoki béklyóktól és az állandó félelemtől, senki nem hibáztathatja őket ezért. Végül valóban sikerült is a vállalkozásuk, hiszen Kronosz hatalmi féltékenységének hála, Uranosz átka nem ellenük, hanem véréből fogant gyermekei ellen fordult. Téged is a saját magzatod fog megfosztani a hatalmadtól, vágta a saját vérében fájdalomtól vergődő nagyapám a nagybátyám szemébe. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ezzel az egy mondatával közvetve megszabadítja fiait a rabság béklyóitól, amiket még ő rakott rájuk. Kronosz hataloméhségét és annak féltékeny őrzését csak szította, de így a nagybátyám bizalmatlansága, aki mindannyiunk uralkodójává lépett elő, megkímélte testvéreit és azok gyermekeit. Egyetlen kivételt a százkezűek jelentettek, az ő erőjükre támaszkodva szerezte meg a hatalmát, de amint tudta ismét rabláncra fűzte és a Tartaroszba száműzte őket. Talán még Uranosznál is jobban rettegett az erejüktől.

Számunkra az elkövetkezendő idők bőséget és békességet hoztak. Megszületett a legkisebbik öcsém, Menoitiosz. A titánok és a titániszok hat frigye termékeny volt, a földfelszín, amit végre birtokba vettünk megtelt élettel, kezeink alatt termőre fordult, és ajándékai bőségesen elláttak mindannyiunkat. Létem legszebb időszak ez volt, számtalan órát töltöttem a testvéreimmel élelem betakarítással, játékkal vagy édes semmittevéssel. Boldogságunk azonban soha sem volt felhőtlen, mind tudtuk, hogy csak idő kérdése és Uranosz átka megfogan. Kronosz és Rheia frigyét is sorozatos gyermekáldás koronázta, hatalomittas nagybátyám azonban minden alkalommal elnyelte az újszülötteket. A nagynénémet, Rheiát végtelenül jóságos teremtésnek ismerte mindenki, de nem tagadhatta meg, hogy Gaia lánya, mikor már az ötödik gyermekét látta elveszni kegyetlen férje torkában, bosszút esküdött. Hímsovinizmus lenne azt állítani, hogy minden baj eredői a nők. A probléma eredői azok a férfiak, akik elfelejtik, hogy egy anya képes a romlását okozni férjének is, ha az a gyermekeit bántalmazza veszélybe sodorja. Ezt a törvényszerűséget Uranosznak és Kronosznak is a saját bőrükön kellett megtapasztalniuk. Csellel megmentette a hatodik gyermeket, aki felnőve valóban beváltotta Uranosz átkát. Anyja keverte méreggel elérte, hogy Kronosz felöklendezze gyermekeit abban a sorrendben, ahogy elnyelte őket. Így lett végül a legfiatalabb testvér a legidősebb, hiszen Kronosz először az őt helyettesítő bepólyált követ öklendezte a világra. Kronidész Zeusz szövetséget kötött testvéreivel, a százkezűeket kiszabadította a Tartaroszból és a küklopszokat is a maga oldalára állította, majd velük felfegyverkezve akarta megdönti apja és a titánok hatalmát. Apám és a nagybátyáim vállvetve Kronoszt támogatták, nem feledkeztek róla, hogy milyen hálásak lehetnek neki a szabadságukért, amit nélküle nem tudtak volna kivívni. Nem bíztak Zeusz ígéreteiben, intőjel volt számukra a százkezűek újbóli megszabadítása, mind tudtuk, ha Zeusz hatalomra kerül, ugyanúgy félreállítja az útjából a százkezűekkel, ahogy Kronosz is, a titánok joggal féltek attól, hogy rájuk is ugyanez a sors várna. Mindannyiukban élénk nyomott hagytak a Tartaroszban töltött nyomorúságos évszázadok, megfogadták, hogy harc nélkül nem hagyják magukat ismét rabságba vetni.

Éreztem, hogy nincs esélyük Zeusszal szemben, magam is előreláttam a bukásukat, ahogy azt is a Zeusszal kapcsolatos félelmeik igenis jogosak. Ebben a patthelyzetben csak egy jó megoldás maradt, a családomat megóvni Zeusz haragjától. Anyámmal karöltve próbáltam meggyőzni Apámat, hogy a kisebb rosszat választva fogadjuk el Zeusz ajánlatát, és harcoljunk az ő oldalán, aki természetesen hallani sem akart erről. Ő, Atlasz és Menoitiosz már elkötelezték magukat Kronosz mellett, Anyám, Epimétheusz és én kétségbeesve próbáltunk a hatni rájuk, ők nem különben miránk. A közelgő háború réme eltörpült amellett, hogy ez a viszály akár örökre kettészakíthatja a családunkat. Apánk végső elkeseredésében ultimátumot adott mindannyiunknak, vagy vele tartunk, vagy felejtsük el, hogy valaha is közünk volt egymáshoz. Anyánk teljesen magába roskadt, teljes szívéből szerette őt, de ő még nálam is élesebben látta az Apámra és a titánokra váró szörnyűségeket, a Látás képességével megverve nagyobb kínokat kellett kiállnia a Tartaroszban, mint bármelyikünknek, tudtuk, hogy eszét vesztené, ha ismét visszazárnák oda. Így már csak mi maradtunk négyen, testvérek. Félrevonultunk, hogy nyugodtan beszélhessünk, abban mind egyetértettünk, hogy sem Apánkat, sem Anyánkat nem akarjuk magára hagyni, végül abban egyeztünk meg, hogy bármelyik fél jut hatalomra a győztes mellé állt családtagok közbenjárnak a vesztest támogató családtagokért. Megfogadtuk, hogy bárhogy végződjék ez az egész hatalmi harc, mi mindent megteszünk, hogy a családunk újra egyesüljön. Fiatalok voltunk, és rendkívül naivak, hogy azt hihettük, hogy a nagy politika figyelembe veszi a mi egyszerű vágyainkat. Fiatalság bolondság.

Atlasz és Menoitiosz Apánkkal csatlakozott Kronosz seregeihez, én, Epimétheusszal és Anyánkkal Zeusz táborához szegődtem. Anyám vigasztalhatatlan volt, pontosan tudta, hogy soha többé nem látjuk egymást viszont. Epimétheusszal lankadatlanul és félelmet nem ismerve harcoltunk Zeusz oldalán, akit többek közt jómagam láttam el taktikai tanácsokkal, mindezekért cserébe nem kértem mást, mint, hogy a szeretteimet megkímélje és a győzelme után legyen elnéző velük szemben. Ostobaság volt hinnem neki, az Menoitiosszal saját kezűleg végzett a szemünk láttára. Ha a százkezűek nem fékeznek meg minket, őrült dühünkben képesek lettünk volna ketten kiszolgáltatni őt Kronosz seregeinek. Az utolsó csatákban már részt se vettünk, egy-egy százkezű őrködött felettünk, mert már Zeusz puszta látványától fehér hab gyűlt a szánk szélébe. Zeusz végül diadalmaskodott az apja és a nagybátyai felett, Kronoszt száműzte, a titánokat Apánkkal együtt a Tartaroszban láncra verte, őreikül megtette a százkezűeket. Atlaszt, aki Kronosz jobb kezévé vált a harcok alatt, azzal bűntette, hogy örökre az eget a földtől elválasztó oszlopot kellett a vállain tartania. Egy szó nélkül hagytuk el a győztesek táborát, bár névleg közéjük tartoztunk, mi voltunk a trónfosztás legnagyobb vesztesei.

A konc felosztása után Kronidész belefogott, hogy újra termékennyé tegye azt a világot, amit a háború során pusztasággá változtattunk. A műve kétségtelenül kiválóan sikerült, azzal a kis szépséghibával, hogy nem volt, aki hálát adhasson neki ezért a sok munkáért. Ekkor kaptam a megbízást az emberek megteremtésére, hosszas töprengés után elfogadtam a feladatot. Epét hánytam már csak a gondolatra is, hogy Zeusz kedvére kell tennem, de végiggondolva a feladat jelentőségét és súlyát sok minden megvilágosodott előttem. Kronidésznak be kellett látnia, hogy élete talán legnagyobb hibáját követte el, amikor rabságba vetette a titánokat és minket is elfordított magától. Szüksége volt arra a tudásra, ősi varázsigékre, amivel csak mi rendelkeztünk, de szövetséges híján nem volt kitől megtanulnia, ellesnie. Így volt ez az emberteremtéssel is, bár magam se tudtam, hogy fogom véghez vinni a feladatomat, de ott voltak a tarsolyomban azok a fortélyok, amiket Apámtól, nagybátyáimtól és a nagyszüleimtől tanultam el. Ez késztetett arra is, hogy mikor végül megtaláltam a tökéletes anyagot az emberek megformálásához, vonásaikat azokról mintáztam, akiket elvesztettem ebben az ostoba háborúban, a családom tagjairól, nagybátyáimról, nagynénéimről, unokatestvéreimről.

Még egy okom volt az ember megteremtésére: kiábrándultam az istenekből. Az új nemzedék tagjai nem vagy csak nehezen fogadtak be, idegen és meg nem értett áruló voltam a szemükben. A sajátjaim szemében úgy szintén, azzal a különbséggel, hogy ők gondolkodás nélkül szemen köptek az árulásomért. Nem hibáztatom őket, ha képes lettem volna rá, én is ugyanezt cselekedtem volna, nem is egyszer. Az emberek között azonban teljesen új életet kezdhettem. Én formáztam meg a testüket, én leheltem lelket beléjük, az én teremtményeim voltak, de én mindig is úgy tekintettem rájuk, mint a gyermekeimre, de ezt soha nem érzékeltettem velük. Nem olyan kiszolgáltatott viszonyt akartam kialakítani velük, mint Zeusz, az ő szemében az emberek egyetlen célja az istenek feltétel nélküli, félelemmel vegyes tisztelete volt. Én a hierarchikus viszonyt megvetve a bajtársi kapcsolatokra törekedtem, és törekvéseimet sok barát és bajtárs viszonozta. Epimétheusznak hála ténylegesen is megtaláltam a helyemet az emberek között. A mi feladatunk volt a különböző tulajdonságok, képességek szétosztása is az élőlények között, engedtem Epimétheusznak és ráhagytam az utóbbi feladatot, hogy figyelmemet teljesen az emberek teremtésének szentelhessem. Az öcsém azonban megfeledkezett az osztozkodás során az emberekről, akik meleg bunda, éles fogak, gyorsaság, nagy mértékű erő nélkül védtelenül léptek be a világba. Ennek hála sikerült elnyernem Athéné és Héphaisztosz barátságát, akik kézművesség és a tűz ajándékaival vették pártfogásukba az embereket. Athénéval karöltve közösen tanítottuk az embereket földművelésre, kézművességre, művészetekre. Társukból tanítójukká léptem elő, megtaláltam köztük a hivatásomat, asszonyomat is közülük választottam. Habár arra tettem fel az életem, hogy tanítom őket, idővel sokkal többet tanultam tőlük, mint ők tőlem. Sokkalta többre becsültem őket az isteneknél. Vágytam velük együtt halandónak lenni. A többi isten botorságnak tartotta volna, hogy ilyen arasznyi létre áhítozom, de számomra az arasznyi lét magasztosabb volt az örökkévalóságnál. Ha le akarnám írni ezt a helyzetet, két lantjátékost képzelnék magam elé. Az egyikük egy hosszú dalt játszik, de játéka mentes minden harmóniától, a több száz hangból egyet vagy kettőt talál el a megfelelő helyen és időben. A másik egy sokkalta rövidebb dalt játszik, játéka mégis harmonikus, ha el is vét egy-egy hangot, az nem zökkenti ki gyönyörű játékát. Pont ebben különbözik az emberi élet minőség az istenitől. Az örökkévalóságot kitölthetjük folyamatos tivornyával és csatározással, úgy, hogy közben egy-két alkalommal teszünk valami igazán jót vagy nemest. Ezzel szemben egy halandó kiélvezi egész arasznyi létét, teljes és tartalmas életre törekszik, hibáit lerázza magáról, hiszen tudja, hogy csak nagyon kevés idő adatott neki, ez alatt tudásához mérten a legjobbat hozza ki önmagából. Ennek függvényében természetesen az emberek teremtésén és tanításán, a tűz ellopásán és a családommal töltött éveket leszámítva az életem is színtiszta időpocsékolásnak tetszik, amit hasznosabban is eltölthettem volna, és ezt én bánom a legjobban.

Ezeket a nézeteimet magukkal az emberekkel is megosztottam, arra sarkalva őket, hogy amennyire csak tehetik, függetlenítsék magukat az istenektől, és támaszkodjanak a saját, közös erejükre. Ez a cél vezetett akkor is, amikor az áldozati ökör elosztásánál szánt szándékkal félrevezettem Zeuszt, aki az embereken töltötte ki a haragját, elvette tőlük a tüzet. Kétségtelenül az volt a célja, hogy az embereken keresztül engem büntessen a merészségemért. Talán el is viseltem volna büntetést, ha engem ér, de így, hogy ilyen alattomos és elvetemült módon ismét a számomra kedves barátaimon állt bosszút, több volt a soknál! Persze megkérhettem volna, hogy térjen jobb belátásra, de úgy éreztem, már így is túl sokáig tűrtem a zsarnokoskodását és, hogy úgy játszadozik mások életével, mint puszta játékszerekkel. Magamhoz vettem egy husángot, amiről tudtam, hogy lassan ég, és az éj leple alatt beosontam Héphaisztosz műhelyébe, és elloptam a tüzet. Nem mondom, hogy nem volt lelkiismeret-furdalásom, hogy meglopom a barátomat, de távol állt tőlem, hogy ezúttal mást is belevonjak a konfliktusunkba, főleg nem a saját fiát. Az égő husánggal az Olimposzról rögtön az emberekhez siettem, a lángoló fáklyával a kezembe futva hamar észrevettek és körém sereglettek újabb husángokat hozva, azokkal rohantak házról házra meggyújtva a házi tűzhelyeket, később ennek az éjszakára emlékezve találták ki az olimpia lángot és a vele való futást. A halandók világa ismét fényben tündökölt magában hordva nem csak fizikai, de a szellemi sötétség legyőzésének lehetőségét is. Zeusz többé nem foszthatta meg az emberiséget az ajándékomtól, de mind ellenem, mind ellenük bosszút esküdött.

Először az olimposziak segédletével megalkotta Pandórát, beléplántálva mindazokat a tulajdonságokat – kétszínűség, kotnyelesség, makacsság, megbízhatatlanság –, amiket olyan nagy gonddal mellőztem, amikor az asszonyokat megteremtettem. A bajokat, kórságokat, minden rosszat egy szelencébe rejtettem az emberek megalkotása előtt, és Epimétheusz gondjaira bíztam azzal a szigorú paranccsal, hogy soha senki nem nyithatja ki a szelencét. A tűz ellopása után külön a lelkére kötöttem Epimétheusznak és az embereknek is, hogy semmit el ne fogadjanak Zeusztól, bármilyen csábító is az ajándéka. Sajnos, az én együgyű öcsém és maguk az emberek is megfeledkeztek az intelmeimről, szeretettel fogadták maguk közé Pandórát, aki az öcsém társa lett, így már könnyedén hozzáférhetett a szelencéhez, és az emberiségre szabadította az öregséget, betegségeket, háborúkat. Csak akkor döbbent rá, hogy őt magát is milyen kegyetlen céllal alkották, mikor már túl késő volt.

Az én büntetésem se váratott sokat magára, Zeusz elfogatott és Héphaisztosszal a Kaukázus egy sziklájához láncoltatott. Saját sasmadarát, Ethont rendelte mellém, hogy napról napra csonkítsa meg újra és újra visszanövő májamat. Kronidész a Stüx vizére esküdött, ennél erősebb esküt nem ismer se isten, se halandó, hogy soha meg nem vált láncaimtól. Évezredekig sínylődtem a sziklához láncolva enyhet nyújtó társaság nélkül, ha nem számítjuk Iót, Héra papnőjét, ő is csak egy volt Zeusz és Héra viszálykodásainak áldozatai közül. Mint mondtam Zeusz ugyan eltiporhatta a titánokat, de tudásuk nélkül nem ment semmire, így történt, hogy egy nap az istenek követe, Hermész kereste fel szenvedéseim helyszínét. Kronidész hatalmát veszély fenyegette, még pedig egyik még meg nem született utódja képében. A történelem állandó körforgás, a cselekmény ugyanaz csak díszletek és a szereplők változnak. Zeusz abban reménykedett, hogy szabadságomért cserébe kiadom neki annak a halandó asszonynak a nevét, akit messziről el kell kerülnie, ha meg akarja tartani a hatalmát, de ha arra számított, hogy kapva kapok az alkalmon, akkor nagyot tévedett. Zeusz szava már rég nem jelentett számomra semmit, és nehezen tudtam elképzelni róla, hogy megszegje az esküjét, no nem mintha nem fordított volna hátat neki gondolkodás nélkül, ha érdekei úgy kívánják, pusztán nem lett volna képes rá. A Mennydörgő dühe nem ismert határokat, a sziklát, amihez hozzáláncoltak a Tartaroszba vetette, remélve, hogy ezzel megtörheti az akaratomat. Még így is évszázadok teltek el, amikor vállaltam, hogy megfejtem neki a jóslatot, ami a végét jósolta, annak fejében, hogy az egyik leszármazottja megszabadít láncaimtól. A sziklát velem együtt visszaemelte a Kaukázus csúcsára, és ismét rám uszította a sast, amit végül Héraklész nyila terített le, ő tépte el láncaimat is, amikből később Héphaisztosszal egy gyűrűt készítettem, foglalatába pedig a szikla egy darabja került. Az Idők végezetéig viselnem kell, hogy Zeusz esküje ne váljék semmissé. Szabadságomat visszanyerve visszatértem az emberek közé, végre módom nyílt közelről is szemügyre venni azt a fejlődést, amit a hegyoromról csak távolról csodálhattam. Varázslatos volt látni, hogy a kezdeti kis szikrára évezredek múlva gépek, tudományok, birodalmak épültek. Immár nem volt mit tanítanom az embereknek, így Aszklépioszhoz szegődtem, akivel Héraklész révén ismerkedtem meg, mellette elsajátítottam az orvoslás tudományát, így segítve tovább a gyermekeim leszármazottait.

Évszázadok teltek el azóta, és íme most bevégeztetett. Valóra vált a jóslat, amitől Zeusz annyira rettegett. Halandó asszonytól született gyermeked foszt majd meg a trónodtól, és a pusztulásba taszítja egész világodat, így szólt a jóslat, aminek a megfejtését Zeusz tőlem várta. Túl szűklátókörű volt sem, hogy feltételezte volna, hogy a jóslat nem csak egy gyermekről szólt, hiszen az évezredek során Zeusz számtalan halandó nőt ejtett teherbe, bele sem gondolt, hogy ezek a félisteni utódok és az ő leszármazottaik döntik meg a hatalmát, még pedig azzal, hogy elfordulnak az olimposziaktól és új istent emelnek az egekbe. Egyszerű volt kiválasztanom egyetlen asszonyt az épp aktuális hódításai közül, hogy a gyanúját elaltassam. Nagyobb gondot jelentett, hogy rávegyem, hogy be is tartsa az ígéretét, és visszaadja a szabadságomat, ehhez pedig meg kellett kerülnöm az esküjét, ez okozott némi fejtörést, Míg tervemet a gyűrűvel kieszeltem, titkon élveztem, hogy az idő múlásával Zeusz félelmei egyre csak erősödtek. A megfélemlített ellenfélen pedig sokkal könnyebb kifogni.

Nem ejt kétségbe, hogy az emberek esetleg elfelejtenek, mint sok mást, ezt a változást is előre láttam. Az Előrelátás átkozott egy képesség, akiket ezzel ver meg a Sors arra kárhoztatnak, azok sosem látnak jó dolgokat, csak is a balvégzet lebeg a szemük előtt. Természetesen, ennek is megvannak az előnyei, megtanuljuk kiélvezni a pillanatot. Mégis félelem fog el, ahogy az emberiség jövőjébe tekintek, háborúkat, járványokat, végtelen szenvedést látok magam előtt. Fegyvereket, harci szekereket, olyan görögtüzeket látok magam előtt, amik egy hatalmas gomba alakú felhőbe burkolózva pusztítanak el egész városokat emberek ezreivel együtt. És mindezeknek a mozgató rugója az a kis szikra, amit egykor tőlem kaptak.

Egy halhatatlan soha nem hajt térdet, előtte borulnak térdre! Ez Kronidész egyik legkedvesebb mottója, soha nem győzte elégszer hangsúlyozni az istenek felsőbbrendűségét. Mégis itt térdepelek sok-sok keresztény körében egy kereszt tövében. A kereszt mellett egy idős férfi áll, botra támaszkodik, a szellemi vezetőjük, Péternek nevezik. Az új istenről beszél és a fiáról, a Szeretet Istenéről, aki, mint mondja, megfeszítette magát az emberekért. Ahogy beszél róla, a tetteiről és az emberek iránti szeretetéről, úgy érzem, mintha hosszú idő után egy olyan valakire leltem volna, akinek elvei, céljai sokban hasonlítani az én hajdani és mostani céljaimhoz. Térdelek és ehhez a férfihoz imádkozom. Elmondom, hogy mire törekedtem nevelni az embereket, hogyan leltem otthonra közöttük. Beszélek az áldozatokról, amiket értük hoztam, hogy mennyire büszke vagyok mindarra, amit elértek. Végül beszélek neki a látomásaimról, a félelmeiről, hogy mennyire rettegek attól a pusztítástól, amit az én ajándékom által előidézhetnek. Térdelek, imádkozom, és közben szívből remélem, hogy a Szeretet Isten meghallgat és gondot visel a gyermekeimre.

Rendezvénynaptár
November
H K Sz Cs P Szo V
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3
Tovább a naptárhoz...
KÉPEK
Tovább a Fotótárhoz...
Kapcsolat

Pannon Egyetem
8200, Veszprém
Egyetem u. 10.
Tel.: (+36) 88 624-289

E-mail
kozmuv@almos.uni-pannon.hu 

Facebook
 http://www.facebook.com/PEKultura

Kulturális referens
Felföldi Gábor (2005)

Kulturális ügyintéző
Winkler Szabolcs (1999)

Web admin
Kiss Levente (2015)
levente.kiss@almos.uni-pannon.hu

Tovább a Telefonkönyvhöz...