MŰVÉSZET
	    PROGRAMOK
	       MŰVELŐDÉS	
	

Hatos Szabolcs - Szavak után

Különös előadás volt. Igaz ugyan hogy nem történt semmi rendkívüli, a gazdaságszociológia-fejtágítón látottak/hallottak mégis az otthonomig kísértek. Marx és Weber jó társaság voltak a Poliszkytől a Jutasi-lakótelepig. Frissen tapasztalt élményeim sem zavartak, hiszen csak magam voltam; legközelebbi barátaimat hívta a Munkacsarnok és a kosárlabdaedzés, amihez nekem valahogy nem volt kedvem aznap. Így hát ballagtam hazafelé az októberi esőben, ami hosszú távon – különösen Veszprémben – igazán hideg tud lenni.

- Kezét csókolom! - köszöntem a pénztárosnak, mikor ázottan-fázottan beléptem az otthonomhoz közeli pékségbe. Hogy tetszik lenni? - próbáltam kedveskedni kérdésemmel ismeretlenül is az ominózus őszies délutánon.

- Vagyok, mint mindig... Mit adhatok fiam? - szólt a kötelességtudó, villámgyors replika.

Miután megtörtént az aktus (a feltett kérdésemre kapott válaszon túl 8 egész kiflivel és 2 darab túrós batyuval távoztam, ahogy azt előzetesen kalkuláltam) végérvényesen hazafelé vettem az irányt. Ekkor mindössze csak egy zebrányira és 27 lépcsőfoknyira voltam az otthon melegétől. Néha eszméletlen távolságnak tűnik az egyetemtől hazáig elvergődni, nos, ezúttal is így éreztem; mindegy, végeredményben úgyis ellógtam a mai edzést, ennyi jár nekem és pont, gondoltam.

A 9. és a 18. lépcsőfokok között aztán ha lehet még hevesebben rákezdett az eső, mint kint. A helyenként fedett lépcsőházban – az ósdi ablakok kerete mentén már a víz az úr – nem kellett volna, hogy érzékenyen érintsen az egyébként bőrömig hatoló égi áldás, helyette hidegzuhanyként ért az ügyeletes lépcsőházi megmondóember monológja.

- Édes istenem, ez nem lehet igaz! Amennyi vizet behoztál a lucskos cipőddel, nem lenne csoda, ha valaki a nyakát szegné a lépcsőn! - rikácsolt a 40-es alkalmi rikkancs ekképpen, kinek kirohanását a kedves olvasó engedelmével moderálva, ám tartalmát tekintve hitelesen közöltem.

A frusztrált szavakat nem igazán tudtam hova tenni, leperegtek rólam. Felértem a huszonhetedikre – onnan pedig csupán egy ölesebb lépés az ajtónk, kulcs a zárban, s otthon vagyok.

A szüleim még dolgoznak. Friss, optimális esetben akár meleg ételt a sütőben találok – tudom meg a nekem címzett papírfecniről. Apropó, papíros: a napi sajtóból értesülök, vélhetően holnap ilyenkor is borult, esős időnk lesz. Magam is elkomorodok egy pillanatra.

A kései ebéd után lazítok. Maradok én, édeskettesben az analízissel. Vagy a makroökonómiával. Még nem tudom melyiküket választom, de egyikükkel kénytelen leszek kikezdeni. Jó, de előbb átgondolom mi történt velem ma. 21. századi fiatalként teszem mindezt elektronikus leveleim áttekintése közben, böngészve ismerőseim aktuális agymenéseit – egyebek mellett látok cuki képet ázott kiskutyáról és csempés csendéletet a fürdőszobából, ki-ki vérmérséklete szerint oszt meg a közösségi üzenőfalon. Rajtam pedig különös érzés uralkodik el – lehet kivételesen nekem is életjelet kéne adnom ismerőseim felé? Ám legyen, s ha már közszereplésre adom fejem, nem akármilyen témában foglalok állást.

- Este Real Madrid-Juventus... meglátjuk, ki az úr Európában! :) –pötyögtem be a szövegnek szánt kis ablakba.

Futballkedvelő ismerőseim természetesen bőszen kedvelték fenti bejegyzésemet, egyesek bátorkodnak véleményüknek is hangot adni. Az általam 17 óra 56 perckor közzétett vélemény – nem is gondoltam volna - lavinát indít el.

Kisvártatva csörren a telefon, a vonalban országos cimborám, Zoli:

- Hello, Marci! Lesz ez a meccs este, ami látom téged is érdekel, meg aztán ilyen hűvös, esős időben kimozdulni sincs kedvem, szóval ha van kedvetek gyertek fel az albiba, itthon lesz Zsófi és lesz sör is! - fogja rövidre Zoltán, akiről egyebet nem fontos elárulnom, mintsem hogy egy-egy magyar- illetve germanisztika szakos lányzóval, plusz egy politológusnak készülő sráccal osztja meg albérletét a húszemeletesben.

Zoltánom egyébként – a teljesség igénye mégis kötelez – anglisztikát hallgat második éve az egyetemen. Ismertségünk mindössze néhány éves múltra tekinthet vissza. Ha úgy tetszik "rivális" középiskolába jártunk, mindketten négy évfolyamos képzés végeztével maturáltunk; esztendőnyi fórját pedig évvesztésségemnek köszönheti. Az iskolai focicsapatok közötti tornákon gyakran találkoztunk, így lettünk hát egymás ellenfelei, ismerősei.

Az ő csapatukkal tartott sokszor a már említett Zsófi is, aki annak ellenére egy évvel fiatalabb volt nálam, hogy ők osztálytársak voltak. Az életkorokat tekintve különös osztály volt az övék annyi szent, de a lényeg: a középiskolai bajnokságok szabályainak megfelelően Zoltánék csapatának hölgytagjáról beszélhetünk.

A magyar szakon pallérozódó Zsófit egyébként még a gólyatáborban volt szerencsém újra látni. Bánatomra azóta csupán egyszer-egyszer egy gyors reggeli eszmecserére futotta időnkből, de bizton állíthatom: nem vagyunk közömbösek egymásnak. Zoli a legjobbkor jelentkezett újra (alig néhány hetes egyetemi létem során másodízben), hát mégsem volt butaság posztolni ezen a szomorkás délutánon az üzenőfalra! – lelkendeztem, miközben már az estére (vagy inkább a literatúrában jártas leányzóval való találkozóra) hangolva az irodalomból ismert érzés fogalmazódott meg bennem: a szívem élt!

S ha már élt, választott is: alig több mint egy órácskára az analízist. Zoli meghívása után egyszerűbb "deriválgatások" gyakorlására futotta csupán erőmből, majd mobilon egyeztettem találkozót közös ismerőseinkkel, két szaktársammal – pontban 20 óra 15 percben maradtunk, tehát sietnem kellett. A zuhany alatt ázva fel sem merült bennem hogy kint továbbra is ömlik az eső, tehát újabb adagot kapok a nyakamba, gondolataim egészen máshol jártak; nem, természetesen nem a focimeccs kimenetelének pontos megtippelése foglalkoztatott leginkább.

Az "odaút" sosem hosszadalmas – szemben a végtelen hazautakkal - , az égi áldás pedig olyan monoton volt hogy szinte nem is éreztem. A mérkőzés kezdete előtt negyed órával érkeztünk a "húszemeletesben" található diáklakáshoz – illedelmes vendégekről lévén szó itallal, s némi sós ropogtatnivalóval felszerelkezve.

Még az első félidőben három gólt láthattunk, két embert veszítettünk; egyik haverom hamar a tettek mezejére lépett, s vitte a germanisztikás leányzót. Másik GTK-s kísérőm – akárcsak Zoli – a labdarúgás szerelmese, őket nem lehetett elmozdítani a televízió elől – ellenben Zsófit, aki mintegy megérezve a második játékrész izgalommentes perceit többször is a szobája felé kacsingatott, félreérthetetlenül. Ekkor már oldottabb volt az est hangulata, szemben a kezdeti "kötelező körök" feszengésével.

Azt sejtettem, hogy nem a politológus fiúnak szeretne bemutatni – aki elbeszélésük alapján soha, tehát akkor este sem tartózkodott otthon -, mégsem tudhattam biztosan, hogy mi következik. Zsófiról sok minden szépet és jót tudtam volna mondani álmomból felkeltve is, azt azonban mégsem állíthattam, hogy jelleme nyitott könyv volna előttem; kíváncsian engedtem hát a csábításnak, otthagytuk a focit és Zoliékat.

Történt mindez 23 óra magasságában. Valamikor hamarosan hallottam néhány, játékvezetőt illető szitokszót hr-tanonc kíséretemtől a nappaliból, majd Zoli hallatta a hangját. Kikapott a Juventus, ők pedig bánatukban úgy döntöttek, megisznak valamit valahol máshol (is).

Zsófi ezen az éjszakán nem társasági életre vágyott csak társaságra, közölte mosolyogva – mikor hozzátette hogy az enyémre, tehát Kovács Marciéra, nos, a szívem nagyon élt.

Így maradtunk kettecskén, ott a húszas egyik lakásában . Ezen az esőáztatta szerda éjszakán különösebb nagy mulatság egyébként sem rázta meg az egyetem környékét.

Miközben lépcsőről-lépcsőre kerültünk Zsófikával egyre közelebb egymáshoz, folyamatosan esőcseppek kopogása hallatszott a párkányon. Gondolom, mondanom sem kell: ekkor már az sem foglalkoztatott, hogy elázok egyszer ismételten hazafelé, majd jó eséllyel a reggeli előadásra jövet és onnan vissza is. Nem. Ilyen gondolataim nem voltak.

Egész egyszerűen magával ragadott a varázslat. Élőszóban Zsófi lenyűgözőbb, mint gondoltam; valósággal faltuk egymás szavait és történeteit, azon az éjszakán megtaláltuk a közös hangot. Sűrűbb találkozók reményében köszöntünk el egymástól, megközelítőleg 3 óra magasságában indultam el a lakótelep irányába a Jutasi úton.

Hamar reggel lett. A 10 órától esedékes gazdasági jog előadásra azért kényelmesen odaértem, csodák csodájára még az eső is csak "takaréklángon" csepergett – immár közel sem olyan bánatosan, mint tegnap. A római jogról szóló - egyébként érdekes - monoton előadást egy üzenet dobott fel, Zoli küldte:

- Na, milyen volt a meccs? Nálatok volt hosszabbítás? Valamikor ismételjünk... :) - állt a szerény, érdeklődő sms-ben.

Ez után írtam Zsófinak. Ismételhetnénk – vetettem fel én is, konkrétan egy italra invitáltam délután az egyetemisták által kedvelt egyik bárba.

Ott találkoztunk. Folytattuk éjszaka félbeszakított beszélgetésünket, szó-szót követett; ahogy nap, mint nap így történik esténként, vagy az előadások után.

Rugli Adrienn - Éji bolyongó

Fekete kormot hint a fákra
az éj szelének sebe, lágya.
Feltámadva szertefújja,
sötét lett a világ újra.

Kis madárnak barna fészki,
kis fiókát óvja, védi.
Rigómama piciny szárnya
kisrigó álmát vigyázza.

Tejköd fátyla szertehullva
burkot von a nagyvilágra.
Falevélre, szűk utcára,
parkra, földre, szép virágra.

Csendben, szépen alszik a ház,
barna eb éberen vigyáz.
Nem hallik a légy hangja sem,
nincsen nyitva emberi szem.

Zenél a fű, Hold énekel,
elringatgatva lágy énekkel
kinek szemét édes álom
nem reptette héthatáron.

Agg Zoltán - Sötét árnyak a múltból, avagy ki súgott?

Nincsen itthon, az ajtót nyitó, műszálas otthonkát viselő néni, egy - 1977-hez képest kicsit túlzottan is - riadt középkorú asszonyka, gyanakodva nézett ránk, szemében nem csillant meg az öröm.

Nem is jött haza napközben? Szomorúan nézett vissza: Ilyenkor nem szokott

Végignéztem a kopott háziasszonyon: Meghoztuk a válltáskáját, a fia véletlenül elcserélte az enyémmel.

Sötét este volt már, mire megtaláltuk Jocóék lakását a József Attila lakótelepen. 1977 tavaszán vagy őszén, már nem emlékszem a pontos hónapra, de az biztos, hogy még nem kezdődött el a vizsgaidőszak, hiszen még vagy már, de nem volt rajtunk kabát, talán pulóvert viseltünk. Szóval akkoriban komoly kaland volt eljutni ide, a Múzeum körútról.

Pesti barátném, életem első nagy szerelme, volt a kalauzom. Nem tudom, hogy szemüveges babarca, vagy gömbölyű hátsója volt a nagyobb vonzerő, de tapadtak rá a fiúk, ő mégis engem szeretett, a vékony, langaléta, vidéki fiút. Megfigyeltem, hogy a pesti lányok sem tudnak jobban tájékozódni, mint a vidéki fiúk, de ő budai volt, ráadásul sokkal talpraesettebb mint én. Így is többszöri átszállásba került, míg odaértünk.

Akkoriban, a ruhatár helyett, az egyetemi könyvtár bejárata előtti padra tettük le szatyrainkat, a divatos vászontáskában csak füzetek, jegyzetek és egy liter zacskós tej volt. Ez utóbbi lett volna a vacsorám, sőt a másnapi reggelim is, és ez volt az aggódásom legfőbb tárgya, csak nehogy kilyukadjon a tejeszacskó, mert akkor oda a táska, tönkremennek a jegyzetek.

Két nap után került elő a több mint borostás, inkább már szakállas Jocó, és még neki állt feljebb. Alacsony termetét ellensúlyozandó megrótt: hogy merészelek ugyanolyan vászontatyót hordani! Pedig a két zsák között szemmel látható volt a különbség. Ráadásul a tejet sem itta meg a hülye, hanem hagyta összemenni!

Képzeld az a marha Jocó véletlenül elcserélte, ezt már a fakultatív angol előtt meséltem Manónak, aki - kis termete ellenére - rendkívül tájékozott volt. Apja tagja volt a Központi Bizottságnak, így tőle tudtuk meg azt is, hogy azért kellett nyugdíjba mennie a KSH akkori elnökének, mert megszépítette a számokat. Most is csak kajánul mosolygott a történetemen: Véletlenül? Jocónak most kellett átmennie egy másik tankörbe, mert kiderült róla, hogy besúgó.

Vajon mire lehetett kíváncsi? Akkor már vagy két éve, rendszeresen írtam az egyetemi lapba, sőt az előző évben az évfolyam KISZ-titkárát is helyre tettem, amilyen hülye voltam. Két felsőbbéves barátom, a lap mozgalmi-politikai rovatvezetői biztattak fel, hogy írjam meg a vitacikket. Tegyél bele Marx-Engels, Lenin idézetet, adjál a pofájuknak! Egy Kádár-mondatot is találtam, ami a politikai türelmetlenséget kárhoztatta, mégis gyanús lett az írás.

A helyettes szerkesztő nem merte lehozni a pártbizottság engedélye nélkül. A „cenzor”, az egyetemi KISZ-bizottság agit-prop titkára volt, ötödéves egyetemista, akit végül sikerült lebeszélnem az összes változtatási javaslatáról. Ez nagy siker volt, hiszen a kórházban fekvő felelős szerkesztőnek nagy érzéke volt a kényes részek megtalálására, ezeket tördelési okokra hivatkozva az utolsó pillanatban szedte ki a lapból, s utána nagyokat röhögött az áldozaton.

Hallottad, hogy a szakállas Jocó besúgó? Ezt már Gézutól, az évfolyam nyelvzsenijétől kérdeztem, mert nem tudtam befogni a lepcses számat. Ő nem ismerte Jocót, de elmesélte, hogy hogyan akarták beszervezni a katonaságnál. A mindig elegánsan, zakóban járó barátom középiskolában KISZ-titkár volt, ezért „hazafias alapon” számítottak volna rá. Szerencsére, volt egy tanárom, aki (talán 56-os volt?) idejébe, még a gimiben felhívta rá a figyelmemet, hogy semmi ilyesmibe ne menjek bele, mert akkor soha nem szabadulok meg tőlük. Csodálkozva hallgattam Gézut, addig én ilyesmiről nem is hallottam, hiszen a katonaságot sikerült megúsznom.

Nagyon jól el lehetett vele beszélgetni, sörözés közben, főleg a lányokról, miután babaarcú, gömbölyded hátsójú, a hrabali kategóriák szerint a faroscicák közé tartozó, barátnémmal elváltak útjaink, és Gézu is sokszor volt reménytelenül szerelmes, váltakozó jelöltekkel kísérletezve. Természetesen politizáltunk is, de ez csak addig tartott, amíg egyszer csak úgy mellékesen, meg nem kérdezte: Te, mit is mondtál, miért nem szocializmus az, ami most nálunk van?

Éppen villamoson utaztunk, úgy éreztem, hogy hirtelen megszűntek a zajok. (Hopp! Ott egy légy, ideje, hogy észnél légy!) Teljesen lefagytam, már nem emlékszem, válaszoltam, mint egy gyanúsított a keresztkérdésre. Pedig már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor kiderült, hogy Gézu csak langyosan issza meg a sört. Félek, hogy begyullad a torkom, így magyarázkodott.

Az utóbbi tíz évben kétszer is nemleges választ kaptam a történeti hivataltól, arra a kérdésre, hogy szerepelek-e valamilyen dokumentumban, mint célszemély. Arra bíztatnak, hogy néhány év múlva ismételjem meg a kérésemet, hátha előkerülnek újabb papírok.

Ami a szakállas Jocót illeti, ő – a nem túl kiemelkedő tanulmányi eredményei ellenére, vagy éppen azért – a nyolcvanas években egy kisebb pesti főiskolán volt tanársegéd, majd a kilencvenes évek első felében, anti-kommunista programmal, a kormánnyal szemben ellenzéki színekben önkormányzati képviselő, sőt rövid ideig polgármester. Amikor szó volt arról, hogy a polgármestereket is átvilágítják, már nem indult újból, de a területi listán még egy cikluson keresztül önkormányzati képviselő maradhatott.

Akár mennyire is töröm a fejem, sehogy sem jut eszembe a vezetékneve, arca is elmosódott emlékezetemben. Csak azt a ravasz tekintetét nem tudom feledni…

Kiss Levente - Karácsony a gyermekkorból

Dermesztő hideg volt, nagy pelyhekben hullott a hó, és már sötétedett. A naptár december huszonharmadikát jelzett a falon. Egy nap múlva szenteste.

Benn a melegben, fehér paplan alatt egy kisfiú feküdt. Mellette egy székben az anyja ült, kezében egy könyvvel; úgy aludt el. A fiú csak ezt várta. Amióta felébredt nem mehetett sehová, mert nem engedték el. De most, hogy senki sem tartotta szemmel, végre útra kelhetett. Fel akarta fedezni ezt az új világot, amit még sosem látott. Minden olyan furcsa, csendes volt és tiszta, még a levegőben is a tisztaság szaga terjedt.

Egyedül volt a folyosón, amikor kilépett a szobából, és egyedül sétált a fényes lámpák alatt. A hatalmas előcsarnokban ámulattal állt meg az óriási, díszes fenyő előtt, és csodálattal szemlélte az arany szín gömböket, a piros és kék csillagokat, az aranyos szalagokat, de legfőképp a fa tetején ragyogó csúcsdíszt. Szerette a karácsonyt, a fenyőből áradó gyantaillatot, az ünnepi sütiket, a díszes látványt és az érzést, ami mindig körüllengte őt és családját az ünnepek alatt. Már kilenc évnyi emléke van karácsonyokról, de olyan magas fát még sosem látott, mint ott, a kórházban. Ez a felfedezés és a lenyűgöző látvány, úgy érezte kárpótolja őt az elmúlt két napért, és a műtét után órákig kellemetlenül fájó torokért.

Amint tovább ment, egy sarokkal arrébb a kórház boltjához ért. Már zárva volt, de a szebbnél szebb díszek, a sütik és csokik ki voltak világítva. Ahogy nézegette a kínálatot, orrát az üveghez nyomva, szeme megakadt egy piros üvegből készült angyalon, amint megcsillant rajta a fény.

- Ötszáz forint. Talán ha anyától holnap elkérhetem a zsebpénzem – morfondírozott a fiú. Majd legyintve indult tovább: - úgy is csak szidást fogok kapni, amiért elmentem a szobából.

Csüggedten, lógó orral haladt egy székekkel teli helységben. Még mindig az angyalkán járt az esze. Hiszen olyan szép volt! Kár, hogy nem veheti meg.

- Hát te mit búslakodsz itt ilyen későn? Csak nem eltévedtél? – kérdezte egy idős úr az egyik székről. A kisfiú meglepődött, észre se vette a férfit. Azt hitte teljesen egyedül van, és csak ő jár a folyosókon ilyenkor.

- Nem, kérem. Csak láttam egy kis angyalkát, de nincs rá pénzem – válaszolta csendesen.

- Oh, hát sose búsulj ilyenen. Majd egy csoda megsegít, meglátod. Csak kérni kell!

- Nem kísérnél vissza a szobámba? Öreg vagyok már, hogy egyedül sétáljak – kérdezte az idős férfi, s azzal felállt a székről. Hófehér szakálla a mellkasán feküdt, bozontos szemöldöke alól vidáman nevetett a szeme. Kezét a fiú felé nyújtotta, majd elindultak.

Mire az szobához értek, a kisfiúnak teljesen elszállt a rossz kedve. A szobában már egész vidám volt, már nevetgélt is a bácsival együtt.

- Igazán szép angyal az – mondta az úr. – Ha nem fáradnék el, mire odaérek, én is vennék egyet. De hát sajnos nem tehetem. Remélem neked majd sikerül – mondta kedvesen mosolyogva. – Boldog Karácsonyt! – s azzal egy kis dobozkát adott a fiúnak, benne édes diós sütivel és egy fehér, horgolt angyallal. – Nem olyan szép, mint az üvegből készült, de remélem, hogy tetszik. Még gyerekként kaptam. Tegnap hozta be az unokám a kórházba, de én most neked adom.

A kisfiú meghatottan próbált köszönetet mondani. Szíve egyszerre örült és fájt is. Bántotta, hogy ő nem tudott semmit se adni egy olyan embernek, akitől ajándékot kapott.

Mikor visszaért a szobába az anyja még mindig aludt; nem vette észre, hogy elment. Csendes visszabújt az ágyba, a takarót az orráig húzta. Reggel aztán, kért anyjától egy ötszázast, de nem volt hajlandó megmondani mire kell, csak annyit mondott, hogy fontos, és már szaladt is.

* * *

Mikor az öregúr reggel felébredt egy piros üvegangyalt talált az ágya mellett. Könnyes szemmel, boldogan vette magához, majd elhelyezte a szobájában levő kicsinyke fenyő csúcsán, ahogy azt még évekig tette később, az otthonában is.

Szauer Annamária - Életem

Esik. Utálom ezt, tiszta víz a zoknim. Nem erre az éghajlatra találtak ki engem. Az én uram felgyorsítja lépteit, nekem is követnek kell a tempót. Nem figyel rám. Miért is figyelne? Semmi különleges nincs bennem, csak egy szürke, lapos, jelentéktelen senki vagyok. Fájdalmas ezzel szembesülni. Könnyebb lenne, ha az én uramnak, én lennék az egyetlen. De tisztában vagyok azzal, hogy csak egy vagyok a sokból. Ez a mai romlott világ vívmánya. Régen bezzeg mindenkinek elég volt egyvalaki, akivel élhette az életét. Ha valami elromlott nem eldobták, hanem megjavították. Ez az egy volt a boldogság. Szerették, tisztelték egymást. Igaz sok esetben nem is volt lehetőség újra váltani.

Manapság ez ritka, mint makkos cipő.

Ha ráuntál, lestrapáltad, dobd ki és szerezz újat. Vagy legyen egyszerre több, hiszen megérdemled. Csak én, csak én, más nem fontos. Aki nem bírja elfogadni, az egyedül döglik meg.

Az én uram is így él. Akihez kedve van, azt húzza magára, de persze közben futtat mind az ötünket. Néha a haverjának is kölcsön ad, csak úgy szívességből.

Végre hazaértünk. Az én uram levágódik a tv elé, hozzám nem szól, egyszerűen otthagy a többiekkel együtt. Ők egész nap itthon pihentek, ma csak én melóztam. Jellemző, hogy engem cibál mindenhova, pedig van szebb, mutatósabb darab is a gyűjteményében.

Itt van például Piroska. Magas, kihívó, vérvörös bőrdarabban parádézik. Állítólag vele az ember mindig tíz centivel a föld felett jár. Ritkán placcolt, de el is kérte az árát. Mára szépsége megfakult, de még mindig sokan áhítoznak utána.

A második Steel. Ő egészen más típus. A külseje akár egy fekete démoné, de belülről acél keménységű. Vele nem sokan mernek packázni. Eltört már pár csontot az életében. Mégis a mi urunknak mindig megszelídül, bár nehéz természetét ő is nehezen viseli.

Itt van Barnus is. Őt kedvelem. Visszafogott, elegáns, igazi úrinő. Soha sem hivalkodik, mégis minden jobban szerethető, ha ő is benne van. Ő az örök kedvenc, a mi urunk nem is tud ráunni.

És persze itt van Pakkos is. Ő ritkán ereszkedik le a mi szintünkre. Beképzelt, úgy gondolja ő magasabbra jutott, mint mi. Tény, hogy a mi urunk elhalmozza minden jóval. Valamelyik zsebébe mindig belecsusszan némi pénz, új telefon, drága ital. Nem kedvelem, úgy érzem túlságosan is mások vagyunk.

Velük élek összezárva. Bonyolult helyzet. Nem jó ez így. Megalázó mindegyikünk számára. Mi urunk talán nem látod a fájdalmunkat?

Belefáradtam ebbe az életbe. Én talán nem érdemlek olyat, akinek csak én vagyok a párja? Úgy tűnik túl sokra vágyom.

Az én uram visszatért. Újra engem akar. Nem akarom ezt, belefáradtam a létezésbe.

Még végiggondolni sincs idő, máris dolgoznom kell. Mindig ugyanaz, mindig változatlan, mindig sziszifuszi.

Nem bírom tovább, egy érzés a belülről előtör és darabokra szakít. Megáll a levegő, mozdulatlanná válok. Az én uram a karjaiba vesz és tüzes szemeivel vizslat. Nagyon régen nézett rám így. Akár az első találkozásnál. Elmélyülten tanulmányozza minden porcikámat.

Végem van.

Az én uram felnéz az égre, majd megszólal:

„Anya, szétszakadt a sportcipőm!”

Szanati Angéla - Emlékidéző romok

Rádőlt a korhadt fakapu a kútra
A gyalogutat papsajt burján takarja
Mohaszagú csend ül a kerten
Borostyán fut fel a hámló falakra

Susogva hajlik alá a zsenge fűszál
Nadrágunk szára térdig latyakos
Mogyoró levelek fodrai zárják el
Mögöttünk a szikrázó nyári napot

Ajtó nincs már kifordult sarkából
A pántokat elette a rozsda az idő
Félhomályban a régi otthon halkan
Pereg a száraz por forró hajunkra

Az konyhaasztalon hever egy öreg kanál
Feldőlve alszik oldalán a bögre
A vén ház titkokat álmodik
Emlékeit falak repedéseibe szőtte

A hálószobában illanó hangulat
Füleden bebújik agyadba
Szerelmes szavak forró párája
Zizeg az ágyban a nyári szalma

Verítékes sikolyban fürdik a nő
Gyermekek éles sírása a boldog jövő
Pipafüsttől barna gerendák feszület Mária-kép
A falióra rég áll így őrzi utolsó ütését

Istállóban a tehénke párája meleg tejillat
Fecskefészek a gerendán csivog
A langymelegben savanyú répaszag
Odaátról két sötét pej dobrokol nyihog

Itt maradtak az életek mindahány
Boldog és fáradt és fájó és finom percek
A vén ház őrzi lakói sorát hűen
Csak ülök csendben s megidézem
A letűnt pillanatot

Kovács Rita - Évszakok varázsa

Szentmihály haván leveleket küldök,
aranyló sárgát, élénk pirosat és fakó barnát,
s a langy derűvel simogató napban megfürösztöm arcom,
mikor Kisasszony napján búcsút intek az utolsó fecskének.
           egy pityókás darázs fülembe súgja titkait...

 

Álom haván hajamba jégvirágokat tűz egy láthatatlan kéz,
csilingelő jégcsapok a fülönfüggőim,
nyakékem fáradt napsugár, palástom jeges zúzmara,
de szentestére a szívemben felparázslik egy érzés.
           puha hótakaró alatt, türelemmel várom az eljövendőt...

 

Böjtmás haván már érzem, hogy Valaki szólít,
s a Föld burkát egy sóhaj feszíti,
bokáig sárosan, seszínű leveleken tapodva
már látom, a fák versengve próbálgatják új, smaragd ruhájukat.
           szegycsontom mögött finom remegések...

 

Napisten haván magasan tündököl a nap,
fényes, arany búzatábla hullámzik, s a hőségtől imbolygó
réten virágmező és pacsirtaszó fogad,
egy csattanással hirtelen zápor mossa el poros bánatom.
           s a tó tükrén a tündérekkel alkonyatig táncolok még egy utolsót...

Rendezvénynaptár
November
H K Sz Cs P Szo V
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3
Tovább a naptárhoz...
KÉPEK
Tovább a Fotótárhoz...
Kapcsolat

Pannon Egyetem
8200, Veszprém
Egyetem u. 10.
Tel.: (+36) 88 624-289

E-mail
kozmuv@almos.uni-pannon.hu 

Facebook
 http://www.facebook.com/PEKultura

Kulturális referens
Felföldi Gábor (2005)

Kulturális ügyintéző
Winkler Szabolcs (1999)

Web admin
Kiss Levente (2015)
levente.kiss@almos.uni-pannon.hu

Tovább a Telefonkönyvhöz...